Mertz Tibor mondja ki a legszebb mondatot Török Ferenc új filmjében – Ott voltunk az 1945 szombathelyi díszbemutatóján

Vágvölgyi András szerint ezentúl nem úgy emlegetjük majd Török Ferencet, hogy „a Moszkva tér rendezője". Hanem úgy, hogy „a Moszkva tér és az 1945 rendezője".

„VISSZAJÖTTEK A ZSIDÓK"

„Az igazságot, az igazságot kövesd, hogy élj, s hogy birtokold a földet, amelyet az Örökkévaló Istened ad neked." (Mózes V. könyve, 16. fejezet 1-3. vers) A film etikai esszenciájának is mondható  ószövetségi idézetet Szántó T. Gábor, a Hazatérés című elbeszélés szerzője, az elbeszélésre alapozott forgatókönyv társszerzője hozza bele a beszélgetésbe az Agora – Savaria mozi Vágvölgyi András filmtanár által működésbe léptetett közönségtalálkozóján, amelyre az íróval és a rendezővel eljött az 1945 főszereplője, a falu teljhatalmú jegyzőjét játszó Rudolf Péter is. Sőt: itt van Mertz Tibor – átugrott a szinte szomszédos Weöres Sándor Színházból, ahol a Tartuffe címszerepét próbálja éppen.  Török Ferenc új filmjében  több karakteres, egytől egyig megjegyezhető mellékszereplő között ő játssza a kocsmárost - és a pult mögött szöszmötölve ő  mondja ki a film talán legszebb mondatát.  „Elférnek, nem?", veti oda derűs, felszabadító könnyedséggel, amikor a futótűzként terjedő hír a kocsmába is elér: „Visszajöttek a zsidók." Közben a két hallgatag férfi – egy fiatal meg egy idősebb, nyilván apa és fia –  egyszerre súlyos és könnyű léptekkel, egyenletes tempóban halad az állomásról a jegyző lányának esküvőjére készülődő, elrejtett bűnöktől megbolyduló  falu felé. A  magukkal hozott titokzatos ládák a fölfogadott szekéren zötykölődnek. A vonat 11-kor érkezik az elhagyatott állomásra, mindjárt dél. Délidő - amikor a csend sűrű zümmögés és  a sötét titkokról előbb-utóbb úgy föllebbenő áttetsző fátyolként-függönyként remeg a levegő.  Zene: Szemző Tibor. Operatőr: Ragályi Elemér.

„EZ EGY WESTERN"

Szántó T. Gábor elbeszélése 2003-ban debütált az ÉS-ben, aztán hamarosan megjelent kötetébe is belekerült. Török Ferenc – aki már csak a jó szomszédság okán is kapott egy példányt – azonnal „rátette a kezét" a Hazatérésre. (Vagyis az 1945 is hosszú érlelésű mozi, hasonlóan az új Enyedi Ildikó-filmhez. A Berlinale ráadásul Török Ferenc számára is fontos állomás. Az 1945 ott nem a  hivatalos versenyprogramban – mint a Testről és lélekről –, hanem  a Panorama-programban vett részt, viszont azonnal felkeltette a filmes világ figyelmét.) A forgatókönyv Török Ferenc és Szántó T. Gábor közös munkája. Szántó T. Gábor azt mondja, a rendezői instrukció  - „ez egy western" - adta meg számára  a kulcsot ahhoz, hogyan dolgozzon a forgatókönyvvel, amelynek „tengelye" - maga az elbeszélés – természetszerűleg már megvolt, csak „köré kellett rajzolni egy falut". Ebből jött létre az a párhuzamos szerkesztésű történet, amelynek két szála – közeledik a két férfi, miközben a falu éli az életét – a végén összetalálkozik. Török Ferenc ezen a ponton hangsúlyozza, hogy szándékai szerint az 1945 „szerkezetében western". Attól, hogy „sok kalapos ember tűnik föl benne, idegenek jönnek, a falu fölbolydul, megtörténik a párbaj, a hős ellovagol", még nem volna western. Még akkor sem, ha felsorolt elemek – a világot látszólag megállító, perzselő meleggel egyetemmel – erősen és szándékosan emlékeztetnek az amerikai western alapdarabjára, a stílus- és műfajteremtő  Délidőre. A strukturális egyezés megvan, a filmet megalapozó mitológia azonban egészen máshonnan táplálkozik. De a történet nem csak Közép-Európában érvényes.

A FELSZABADULÁSRA TRENÍROZVA

A végtelen tágasságot és a lefojtottságot, bezártságot egyszerre  megfogalmazni képes Alföldön játszódó film első képsorain a borotválkozó (és persze az arcát egy óvatlan pillanatban megvágó) jegyző, Rudolf Péter mögött valahol rádió szól. Innen tudni, hogy 1945 augusztusában vagyunk, néhány nappal azután, hogy a Szovjetunió hadat üzent az egyetlen harcoló tengelyhatalomnak, a Japán Császárságnak, vagyis megkezdődött a  II. világháború utolsó jelentős hadjárata, egy héttel később pedig Japán is letette a fegyvert a szövetségesek előtt.  Ahogy (az 1971-es születésű)  Török Ferenc mondja: „Mi arra voltunk trenírozva, hogy 1945. április 4-én felszabadult az ország. Épülnek a hidak, a metró, végre elmentek a nácik." Az igazi kérdés inkább úgy szól, hogy akkor voltaképpen „mi is volt ebben a felszabadulás". Vagyis a rendező fantáziáját nemcsak a Szántó T. Gábor-elbeszélés erős vizualitása ragadta meg azonnal, hanem az a tény is, hogy a magyar történelemnek olyan pillanatát - „zérópontját" ragadja meg, amelyről nincs sok tudásunk.  A láthatóan erősen polgárosodott alföldi faluból flott állami és vasúttársasági együttműködésben  deportálták a zsidókat – a vidéki magyar zsidóság így pusztult el. Az 1945-ben megrajzolt alföldi faluban így vagy úgy szinte mindenki részt vett  a javaik  eltulajdonításában. Az „így vagy úgy" is fontos: a társadalmi-emberi viszonyulások filmes tablója igyekszik kiküszöbölni a sematikus és didaxisba csúszó  fogalmazást, a „feketén-fehéren" leegyszerűsítést  ebben a régi fotográfiákat – és a magyar film 60-as évekbeli nagy korszakát is megidéző fekete-fehér filmben. Török Ferenc megfogalmazásában: „Az 1945 nem politikai röpirat, nem történelemkönyvi fejezet, hanem dráma." Szántó T. Gábor itt idézi Mózes ötödik könyvének passzusát. Hogy azért hangzik el benne kétszer az igazság szó, mert „akkor is keresd, ha a tiéd, akkor is, ha a másé". Az emberi  viszonyulások különbözők, de a deportálás ősbűne -  nem lesz könnyebb. És aztán voltaképpen minden más, magánéleti kérdés is ebből következik. Az alapkérdéseket viszont föl tenni, akkor van esélyünk „kigyógyulni  rettentő frusztrációinkból", mondja Rudolf Péter. A jegyző az 1945 központi figurája: a falu teljhatalmú ura, a helyi csúcspolitikus, az uram-bátyám mechanizmus olajozott működtetője. Benne és általa testesül meg „a hatalom ambivalenciája".

„IZZADÁST LÁTTAM"

Rudolf Péternek kifejezetten jólesett, hogy az alkatától eltérő szerepet kapott. Meghíznia állítása szerint nem volt nehéz, a „visszaút" annál bonyodalmasabb. „Izzadást láttam magam előtt", ragadja meg a jegyző karakterének lényegét. És tényleg: a falu kiskirályának arcáról az idő előrehaladtával patakokban csorog a verejték. (Mintha maszkot oldana láthatatlan festék.) Rudolf Péter nem először dolgozik együtt a feleségével – most  Nagy-Kálózy Eszter játssza a filmbeli feleségét is. Összefoglalásképpen azt mondja, hogy „az  Eszter szemébe jó belenézni". Egyébként pedig titokzatos dolgok ezek: „Mindenféle személyes indulatból születhetnek érvényes pillanatok."

A kocsmáros Kossuth-szakálla

Mertz Tibor elsősorban azért örült a fölkérésnek, mert – filmszerepet kapni jó. Ráadásul a kocsmáros pozitív figura. Mertz Tibor alaposan ismeri a színházi büfék világát, vagyis jól tudja, milyen sokat jelent, ha alkalmas kiszolgáló személyzet áll helyt ezen  a nem könnyű terepen. És hát: a forgatás idején, 2015 nyarán „olyan jólesett kimondani", hogy: „Elférnek, nem?" Szántó T. Gábor ezen a ponton kitér a kocsmáros szakállára: Mertz Tibor kocsmárosa Kossuth Lajost juttatta eszébe. Vele a később is népszerű  Kossuth-szakállt – mint a jogegyenlőség eszméjének hordozóját. A Kossuth-imidzshez tartozó tömör mondat „fontos etikai pillanata a filmnek".

„TE HISZEL ISTENBEN"

„Olyan instrukciót még sose adtam, hogy te hiszel istenben", jelzi a film egyik alapvető szépségét és nehézségét Török Ferenc. A vidéki zsidóság nagyrészt vallásos volt – hívő  a faluba visszatérő két férfi is. A fiú karján föltűnő szám  egyértelműsíti, hogy honnan tértek vissza – a hitüket azonban nem veszítették el. A rossz nem Istenből, hanem az emberből fakad. És tényleg: a transzecendenssel  fönntartott kapcsolat látszik a lényükön, a tartásukon. Szabadság árad belőlük. (A kocsis és fia megérzi gyorsan.)  A rendező nem professzionális színészeket választott erre a két beszédesen néma  szerepre: Angelus Iván és Nagy Marcell (az előbbi táncművész, az utóbbi a Sorstalanság-filmből ismerős) halad rendíthetetlenül a perzselő délidőben a falu felé.

ODAÉRNEK

Odaérnek, megteszik, amit meg kell tenniük – aztán vonatra ülnek megint. A western-dramaturgiánál tágabb, ha tetszik,  mélyebb-ősibb toposzt idéz a vándor, aki megjelenik valahol, aztán továbbáll – de ahol kis időt eltöltött, többé már semmi nem lesz olyan, mint előtte volt. A falutól lassan távolodó vonaton ül – a két néma férfi közelében – a   jegyző fia, az iménti vőlegény is. Menekül. Elmegy. Fölszabadul.