Mit adott nekünk Márton? - Passió porból és fényből, amikor libák lehetünk a Történelmi Témapark homokozójában

Ha csak azt adta volna nekünk Szent Márton, hogy az idén nyáron békén hagytuk az Iseumot: nem épült föl a régi-új köveken az a böhöm lelátó, már megérte. Nem mintha az Iseumban nem lehetne színházi előadásokat tartani: de lelátó nélkül, a tér adta lehetőségekkel (és nem a tér megerőszakolásával), ahogy volt is már erre példa. (Persze, akkor eleve sokkal kevesebb a néző; úgy meg, tudjuk, nem kifizetődő.) Mindenesetre az idén az iseumi Márton kora-tárlatra való hivatkozással az Iseumi Játékokat áthelyezték a Történelmi Témaparkba. (Ahol voltak már előadások: itt kezdődött a karneválszínházi széria, csak akkor még a Témaparkot Ferences-kertnek hívták. Éppen az átalakítás okán szakadt meg a színházi sorozat. Aztán volt a nevezetes püspöki kitiltás az Egyházmegyei Kollégium udvaráról, akkor jött mentőötletként a Megyeháza udvara: a Karneválszínház azóta is ott működik, kicsit leválva a karneválról, de köszöni, jól van.) A sors iróniája, hogy a 2016-os Szent Márton Emlékév alkalmából megrendelt vadonatúj előadás, a tágasság érzetét is megteremtő Márton-passió tulajdonképpen kamarajáték, vagyis – a 40 tagú szimfonikus plusz rockzenekarral és kórussal együtt – elfért volna az Iseumban, de akkor megint kezdhetnénk elölről, hogy lelátó nélkül (stb.), úgyhogy hagyjuk is abba. És ehhez a típusú passióhoz kell a „tömeghatás".

Viszont a Márton-születésnap alkalmából most már van nekünk három Márton-előadásunk; érdekes lenne egyvégtében látni mindet. A Mesebolt Bábszínház Triangulum-játéka volt az első Márton-bemutató az évben: látvány, játék, szöveg egységében; mély, igazi színházi élmény, hagyománynak és korszerűségnek a Mesebolttól megszokott finom hintajátékában, nem csak gyerekeknek! Aztán következett a WSSz és a város drámapályázata nyomán megszületett Szivárvány havasán, Szombath András tollából, Babarczy László rendezésében: érvényes, szép előadás.

És itt van most a Csikós-Berkes-Valla trió  Szent Márton című szimfonikus rockpassiója, amelynek alkotói kicsit mentőcsapatként is működtek. Bagó Bertalan rendező az elmesélés, a megjelenítés és a „beavatás" vegyületét keverte ki az egyrészt tágas (a nézőteret, de talán a várost, a világot is befogó), másrészt kamaraszínpadként működő játéktérben. A színpadot átölelve játszik a zenekar, Oberfrank Péter vezényletével. A zsebkendőnyinek tűnő  pódium homokozója, fönn az óriási kivetítővel egyrészt a librettóból kiolvasható, biblikus test és lélek-, por és fény-metaforát fogalmazza meg, másrészt jelzi: lám, gyerekek vagyunk a játszótéren (a világszínpadon). Vagy libák az ólban, amikor Márton elmenekülne a püspöki tisztség-tisztesség elől.

A Szent Márton-passió nem kérdez, nem ez a dolga: jelenetekben meséli el a savariai Márton életét, tanuljuk meg végre. De ha csak annyit jegyzünk meg, hogy a gyermek Márton gondolkodás nélkül vizet visz a szomjúzónak, már megérte. (Nem baj, ha tudjuk, ilyen tempónál kilötyögne az összes víz: a jel a lényeg.) Voltaképpen mintha két előadás futna a színen. Maga a történet, az egyik lábával a Római Birodalomban, a másik lábával a kereszténységben álló Szent Márton élete képekben-jelenetekben elbeszélve, szép színészi villanásokkal: Csikós Attila librettója – mint a mocorgó csírát – magában hordozza a dráma ígéretét. A történet mellett, alatt megvan a kötelező „zenés szál": amikor a színészek – persze kivétel nélkül  szépen – dalra fakadnak, mintha a musical- és rockopera-irodalom összes föllelhető darabjának árnyéka átsuhanna fölöttünk. Ha lúd, legyen kövér. (Vagy sovány?) És ha giccs, milyen legyen? Pedig jó hangok ezek, hallgassuk: az eltökélten éteri, rendíthetetlen Krisztus-katonát, Zöld Csabát; a több alakban fölbukkanó Ördögöt és az „Ördög lányát", Both Andrást és Vágó Bernadettet; a szintén több szerepet magára öltő Nádasi Veronikát, Kátai Istvánt. És akkor Szemenyei Jánosról és Szegezdi Róbertről még nem beszéltünk: mennyi szín, mennyi játék, mennyi színház, groteszk fénytörésben. És micsoda két hang.  Brian élete helyett Márton élete: szent és profán határán. Szóval: mit adtak nekünk a „lómaiak"? Például Mártont. És bár (amint a passió erről is megemlékezik) pont Savariából, a szülővárosából  elüldözték őt az ariánusok egy ici-pici „i" miatt, most  visszatért. Hogy ki miben hisz, ma legalább akkora probléma, mint volt 1700 éve. A Márton-passiót elnézve a hit-minimumban megegyezhetünk: aki szomjas, annak jár  egy pohár víz. Legyen ez a remény. (Ami még véletlenül se keverendő össze a „remény színházával". Vagy mégis?)

A csütörtök esti ősbemutató után állva tapsolt a majdnem telt házas közönség a Történelmi Témaparkban fölállított iseumi lelátókról. Márton-téma, Márton-történelem, Márton-jelenkor.

A tervezett három előadásból kettő lett, a mai esőnap, a biztonság kedvéért. Kár.