Őskori elődeinktől elleshetjük még az idegenek befogadásának stratégiáit is: megnyílt a vadonatúj időalagút a Savaria Múzeumban

Érdemes volt kivárni az aulában a köszöntőket és beszédeket, meghallgatni az Ataru Taiko ősi rítusokat idéző dobolását (japán vagy nem japán, az most mindegy), aztán belépni a régi emeleti őskor-kiállítás helyén megnyílt időalagútba. Az alagút nem jelkép, egészen konkrétan lehet érteni. Nagy Marcella régész-muzeológus, a kiállítás kurátora – és a természettudományi, földtani vonatkozásokért felelős munkatárs, dr. Balogh Lajos botanikus-muzeológus – szó szerint szűk, itt-ott kiöblösödő alagútban vagy folyosón vezetik vissza a látogatót az idők mélyére. Talpunk alatt a festett jelzés: mindig látjuk, hogy éppen melyik korszakban vagyunk. A híres vasi lelőhelyek (Sé, Velem, Vaskeresztes) kincsei új elrendezésben kezdenek beszélni, közelebb hozva a tárgyakat létrehozó, egyre magasabb szintű szervezettségben élő, sokféle tapasztalattal rendelkező embert. Mint kiderül, sok mindent tanulhatunk ismeretlen elődeinktől. És ezzel már meg is adtuk a választ a megnyitón többször elhangzó kérdésre, amely így hangzik: Érdemes-e pénzt költeni a régészetre?

Csapláros Andrea, a ma már megyei hatókörű városi intézményként működő Savaria Múzeum igazgatója köszöntőjében felidézi 1982. október elsejét, azt a napot, amikor délután négy órakor a „méltóságos intézményben” megnyílt az első őskor-tárlat, amely „műemlékként vonulhatott volna be a múzeumtörténetbe”, ha nem érkezik meg az a pályázati, illetve fenntartói támogatás, amelynek révén egyéves munkával az új kiállítás elkészülhetett. Dr. Puskás Tivadar elmondja azt is, hogy a körülbelül húszmilliós pályázati támogatáshoz még egyszer ennyit tett hozzá a város, illetve a múzeum. A polgármester megemlékezik az épület megszületéséről, amelynek pillanatában – a múlt század elején – már biztosan tudni lehetett, hogy fontos intézménye lesz ez a szombathelyi közművelődésnek: „A kertet körülvevő kerítésre én magam már nem emlékszem, ahogy a hattyúházra sem – csak a mesékből és fényképekről.” (Erre is jó a múzeum. Hogy őrizze annak emlékét, ami már nincsen.) Az EMMI szakállamtitkárságáról levél érkezett, méltatva a stabil szakmai háttérrel létrehozott tárlat korszerű szemléletét, amelynek meghatározója a mobilitás, a mozgás, a változás, a dinamizmus. Hiszen a múzeumok legfőbb feladata ma – a nagyközönség számára többnyire láthatatlan tudományos munkán túl – a gyűjtemények vonzó bemutatása, a befogadói közeg kellő motiválása.

V. Szabó Gábor történész (az ELTE-BTK adjunktusa) az őskor-tárlatot bevezetendő arra hívja föl a figyelmet, hogy a régészet fiatal tudomány (bár az első régészeti gyűjtésnek Mezopotámiában vannak nyomai): tudományként a 19. század elején jött létre az iparosodás, a nacionalizmus, a polgárosodás erősödésével – plusz megjelent az ember életében addig ismeretlen szabadidő. Hogy ma („amikor túlterhelt az ökoszisztéma, amikor túlterheltek a pedagógusok, amikor a konstruktív elmék nyugatra mennek, amikor nagy probléma az éhezés” stb.) mit tud tenni egy kisebb-nagyobb közösség boldogulásáért az ősrégészet? Saját kérdésre V. Szabó Gábor úgy felel, hogy az ősrégészet képes kommunikációs csatornákat nyitni az írásbeliség előtti több tucat generáció tapasztalataihoz. Vagyis akár eligazítást adhat arról, hogy miképpen befolyásolják az éghajlati változások a migrációt, hogy melyek az idegenek befogadásának sikeres stratégiái, hogy mit hoz magával a csoportrivalizálás; vagy éppen hogyan kell az aszalni- és eltennivaló alma között különbséget tenni. Egyszóval okosan, élményszerűen tanít: a sokszínűség elfogadására, a valóság tiszteletére – feltéve, ha úgy tálalja eredményeit, ahogy a Savaria Múzeum új őskor-kiállítása. V. Szabó Gábor szerint Vas megye ráadásul egészen különös hely ősrégészeti szempontból: a 7000 éve emberlakta táj archaikus szigeteket őriz – erre a tájra települ majd rá a római birodalmi gépezet, de az már egy másik történet.

Csapláros Andrea a megnyitón kifejezte azt a reményét is, hogy egy év múlva ugyanitt a új római tárlat megnyitóján találkozunk.