Kultúra

2015.04.19. 17:30

Amikor az ördög még alszik - Pályi János, a világjáró bábjátékos arról, hogy hajlamosak vagyunk eltűnni a saját életünkben

Szombathely - Amikor a jobb kéznek föltétlenül tudnia kell, hogy mit csinál a bal: Pályi János bábművészt legutóbbi szombathelyi előadása alkalmával kérdeztük. Amikor már eltűnnénk a saját életünkben, elkel egy fejbekólintás a híres palacsintasütővel.

Ölbei Lívia

A fekete térben már áll a mágikus, mindenhova vele utazó  paraván, a kedvünkért a címszereplő, Vitéz László is előbújik egy pillanatra. (A piros sipkás mintha most ébredezne. Az ördög viszont még alszik. Vagy ki tudja.) A nemzetközi hírű bábjátékos  – akinek a díjait számontartani is nehéz –  ismét a Mesebolt meghívására érkezett Szombathelyre. Mindjárt kezdődik az előadás.

Pályi János anno alapítója volt a kecskeméti Cirókának, aztán a világjáró Maskarásnak, hosszabb-rövidebb időt eltöltött Kolozsváron, Győrben, Debrecenben, de alapvetően megmaradt a klasszikus értelemben vett vándorbábjátékosnak. Bár  az utóbbi években ismét megszólalt a megállapodás szirénhangja, a kaposvári BábSzínTér követeli meg a magáét:  „Nagyon sokat dolgozom azon, hogy ott legyen bábszínház, minőségi előadásokkal. Ez a munka  rengeteg energiámat elveszi. Közben sokat játszom Vitéz Lászlót, de most ő is segít nekem. Sőt: új darab van születőben, a munkabemutató megvolt, de kéne most egy nagy odafigyelés: jól gatyába rázni."

A vándorolni vagy társulatot építeni dilemmájában nem könnyű dűlőre jutni: „Sok mindenhez adtam az energiákat, de az a szabadság, amit a vándorlás jelent, a sok utazás –  a vásári bábjátéknak az alapja –  nagyon-nagyon mélyen bennem van. Ez az életforma  sokat is követel  egyébként. Lemondást – például a családról. Öreg fejjel két fiam született – és van egy nagylányom is –, úgyhogy pontosan tudom, hogy miről mondtam le annak idején.  Óriási szerencsém van, hogy a Jóisten – vagy a sors, vagy más  – segítségével kaptam még egy lehetőséget: bábszínház-alapításra és a családi lét megélésére is. A gyerekeket kísérhetem, amíg velem vannak –  ez óriási dolog. Ahogy az utazások is: Pekingtől Birminghamig, Sydney-től Moszkváig."

Fotó: Trifusz Ádám

A (vásári) bábjáték mintha az emberi lényeg esszenciája, hordozója volna: a báb és bábmozgató viszonya az önmagára ránézni képes, reflektált embert mutatja föl; ezért olyan eleven. A megjegyzést Pályi János így kommentálja:

„A színháznak pontosan az a dolga, hogy az ember általa ránézhessen önmagára. Mert különben hajlamosak vagyunk eltűnni a saját életünkben. Éppen minap gondolkodtam erről: egy színésznő egyszer arról panaszkodott a Rusztnak (Ruszt József rendezőnek), hogy de hát Júliaként hogyan haljon meg a színpadon, ha egyszer a halált még sose próbálta. Ruszt akkor azt mondta – és ez nagyon bennem van, és egyre jobban megértem –, hogy az ember naponta többször meghal. Hússzor is meghal. Ahogy megaláznak téged a boltban, ahogy a főnököd kitapossa a lelkedet, ahogy a párod visszaél – picit vagy nagyon igazságtalanul – a bizalmaddal, vagy csak egyszerűen az utcán valami történik, átnéznek rajtad. Ezt  naponta sokszor átéli az ember, csak nem tudatosítja, és főleg nem dolgozza föl. Amikor a bábjátékos kiteszi a játszott a figurát a testén kívülre, bábra-tárgyra, vagy díszletre – és ugyanakkor a saját teste is játszik a modern bábszínházban –, akkor  ez a négyes játék nagyon pontosan, nagyon sokrétűen képes modellálni az emberi helyzeteket.  A Meseboltban is sok nagyszerű példáját láthatjuk az ilyen típusú játéknak; Kolozsi Angéla pedig egyszemélyben a legüdítőbb lénye, játékosa, mestere ennek:  anyanyelvi szinten, zsigerből tudja. Kiteszi a figurát, visszalép, reflexiót is megenged magának. És még két-három színész létezhet a térben ugyanabban az előadásban. Nagyon sok metszéspont jön ezáltal létre. Ez a mai bábszínháznak nagyon érdekes lehetősége – ha jól csinálják. Nagyon jó színészek kellenek ehhez.  Ugyanakkor van a bábhagyomány – például a Vitéz László –, amely tényleg esszenciája ennek a dolognak, bár itt a paraván mögött nem látszik a bábjátékos, csak a figurák. A reflexió, az azonosulás és eltartás  viszont nemcsak a báb és bábjátékos viszonyában, hanem a kiszólásokban, improvizációkban is benne van."

A vásári bábhagyomány azért is maradhat eleven, mert bár a figurák szinte „öröktől fogva" létező típusok, a kiszólások mindig az aktuális jelenkorra vonatkoznak. Nem lehet véletlen, hogy az új Pályi-előadásban a halált is elagyabugyáló Vitéz László pont munkát keres.

„A vásári bábjátékban a kályhák jól el vannak helyezve, nagyon föl van építve ez a világ. Nem véletlen az sem, hogy a nagy bábjátékosok gyakran egész életükben egy bábjátékot játszanak. Izgalmas munka, nem hagyja a monotonitást. Alaptörvény, hogy minden színházi előadás más, de a vásári bábjátékra ez a törvény különösen érvényes. Viszont időnként  hallom a szemrehányást, hogy miért nem valami finom világot mutatok meg – amit jó érzés nézni –, hogy minek ez a sok durvaság. Közben meg ezt is jó érzés nézni, ha jól van játszva –  hiszen  arról szól, amiről a színháznak szólnia kell: a félelmeimet, a kínlódásokat föloldja. És a gyerek ezért nagyon  hálás. Mindig igyekszem korábban érkezni az óvodába, egy kicsit ücsörgök, és figyelem, hogy mit csinálnak a gyerekek. Kegyetlenek, borzasztó dolgokat élnek meg – és gyönyörű dolgokat is természetesen. De ha  nem figyelnünk, és ezeket nem oldjuk föl – akár a bábjátékban –,  akkor a gyerekben frusztráció keletkezik, mint ahogy bennünk is."

És  vajon hol tartja Pályi János a Kemény Henrik-díját? (Amelyet nemrégiben kapott meg, persze Vitéz Lászlóval közösen.)

„Fú, nem is tudom. Igen, Budapesten van, a lakásomban, ahol a fiaim nagyon szeretik matatni. Ki-benyithatós, trükkös szerkezet. Úgyhogy a legjobb  helyen van: gyerekek közelében."

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!