Kultúra

2015.08.20. 14:19

Pelsőczy Réka, a karneválszínházi bemutató rendezője arról, hogy bizonyos életkorban hogyan vagyunk Évák, aztán hogyan leszünk Margók

Szombathely - A nézőtér még üres, a színpad már készen áll, hogy mindent megtudjunk Éváról. Csak előbb néhány dolgot a karneválszínházi bemutató rendezőjéről, Pelsőczy Rékáról. Aki szintén színész: biztonság árad a hangjából, az egész lényéből.

Ölbei Lívia

- Hogy vagy?

- Még nem szorongok, az majd félórával az előadás előtt kezdődik. Sajnos mindig így van, nagyon nem szeretem ezt az érzést – nem ezt szeretem a munkámban –, miközben meg már nagyon vártam, hogy jöjjön a közönség.

- Ehhez nem lehet hozzászokni ezek szerint.

- Nem, sőt. Mintha valami reflex alakulna ki az emberben: akárhányszor nézem a saját előadásomat, mindig szorongok előtte.

- Azt mondod, nem ezt szereted a munkádban – hanem mit?

- Magát az alkotófolyamatot szeretem nagyon, onnan kezdve, hogy ki kell találni, mi legyen a következő darab, kik legyenek benne. Jóleső érzés, hogy most már olyan, mintha Orlai Tibor társulatának egyik rendezője lennék: a Mindent Éváról a harmadik rendezésem az Orlai Produkciónál, és jövőre is csinálok valamit. Nagyon szeretek nála dolgozni, mert hihetetlen az a bizalom, amivel felém fordul, ahogy mindent a kezem alá ad, hogy jól tudjak dolgozni.

- Ha Orlai, akkor filmről ismert történet a színpadon – filmes megoldásokkal?

- Tényleg mindhárom rendezésemnek – Bagoly és Cica, Római vakáció és most a Mindent Éváról - van filmes előképe, de nem volt ebben tudatosság. Talán csak annyi, hogy imádom a mozit, valószínűleg egy klasszikus színdarabot is így rendeznék meg. A színházban általában mindennek megmutatják az elejét, közepét, végét - minden jelenetnek van egy ilyen dramaturgiája. Közben meg annyira fölgyorsult a világ, hogy a színház is gyorsabb fogalmazást kíván, és a filmes gondolkodásmód ehhez sok segítséget ad; nem csak nekem, más rendezők is élnek vele.

- Most milyen szempontok szerint választottál?

- Egy színésznőre kerestünk darabot, Zöldi Gergő (ő a fordító) hozta a Mindent Éváról-t, amelyben ráadásul mindjárt van még egy, sőt egy harmadik nagyon jó női szerep. Annak is örültem, hogy a színházról szól – bár nem gondolom, hogy a színház olyan, mint ahogyan ebben a darabban megjelenik; de jó olyannak képzelni. És kicsit jó lenne, ha olyan lenne. Mindehhez az egyik kedvenc filmem, a Mindent anyámról a Mindent Éváról filmváltozatára utal: az idei darabválasztásban az Almodovar iránti rajongásom is benne van. A plakátunkat a Mindent anyámról egy jelenete, a jelenet fotója ihlette: ott a színésznő áll a saját plakátja előtt egy művészbejárónál, nálunk Éva mögött Margo arca látható. Persze nem egyszerűen Éváról és Margóról van szó, hanem a nőről magáról. Arról, hogy a generációk hogyan váltják egymást, hogyan kell – és lehet - különböző életszakaszokon keresztüljutni, hogyan vagyunk egy bizonyos korunkban Évák, és egy másik korunkban Margók.

- Szombathely híres szülötte, Márkus Emília 40 évesen még Júliát játszott...

- ...Ruttkai Éva is.

- Ma már ilyesmi kevéssé jellemző, nem?

- Azért az olyan típusú színésznők, mint amilyen Margo Crane – mint Hernádi Judit vagy Udvaros Dorottya vagy Eszenyi Enikő - azért jócskán feszegetik a saját határaikat. De akár Tóth Ildit is említhetem. Annyira vitálisak, annyira jó színésznők, és a nézők annyira akarják látni őket – olyan szerepekben is, amelyek korban nem rájuk vannak írva. De hát magamról is beszélhetnék...

- Hosszú évek óta játszod Masnit a Katonában, ráadásul ez az előadás Egressy Zoltán Portugáljának ősbemutatója, máig élőben.

- Huszonnégy éves voltam, amikor a Masnit elkezdtem játszani, negyvenkét éves vagyok, még mindig játszom. Minden évben mondom, hogy most már abba fogom hagyni – és nem tudom megtenni. Már nem hangzik el az előadásban, hogy Masni hány éves. Azzal vigasztalom magam, hogy talán egy vénlány a kocsmapult mögött; de azért ez nem az a szerep. Ez egy naiv fiatal lány, akinek bejön egy pesti férfi az életébe. És ez a naiv fiatal lány már nem én vagyok. Nem az az arc néz vissza rám a tükörből, mint mondjuk tíz évvel ezelőtt. Nem feltétlenül rosszabb, csak már nem azt jelenti, mint akkor.

- Szeptemberben máris műsoron lesz a Portugál a Katonában.

- Azt beszéltük meg, hogy négyszázig elmegyünk. Egyébként azt gondolom, hogy sokkal jobban játszom Masnit, mint régen, sokkal gazdagabban: mindazt, ami a bemutató óta történt velem – örömöket és fájdalmakat - nyilván bele tudom vinni a szerepbe.

- Hát ez az: a fiatalság ártatlan bája és a tapasztalat – személyes és szakmai – nagyjából-egészéből egymást kizáró tényezők.

- De ez így van jól kitalálva. Nem szeretnék fiatalabb lenni, most érzem magam a legjobban a bőrömben - miközben már vannak veszteségeim. Fölfogtam, hogy nem élek örökké, fölfogtam a határaimat, eltűnt a végtelenség-érzés: hogy még bármi lehet, bármi megtörténhet, még bárhogy alakulhat az élet. Ezek már nincsenek. De van más. Úgy vagyok vele, hogy eddig gyűjtögettem, most meg már adni kell. Izgat a tanítás, a tapasztalatok továbbadása. A tanításban az a csodálatos, hogy fiatal energiákkal vagy együtt, de szükség van rád. A színművészeti egyetemen Bagossy László és Rába Roland mellett vagyok egy osztályban. Jövőre végeznek, már négy évet eltöltöttünk együtt, és ez számomra nagyon tanulságos, sok esetben nagyon elbizonytalanító, de elképesztően inspiráló és nagyon boldogító időszak. Hogy jövőre mi lesz, leszünk-e új osztályban, még nem tudom. Talán igen.

- Azt mondtad, jó olyannak elképzelni a színházat, amilyennek a Mindent Éváról mutatja. Az biztos, hogy az „istenítés" helyett ma inkább kifejezetten arra törekszik a színház – például Szombathelyen, de a Katonában is -, hogy megmutassa, a „színész is ember". Akit nem kell kilesni a művészbejárónál, mert beszélgetni lehet vele a büfében. A színház helyzete, szerepe is egészen más, mint néhány évtizede.

- Mészáros Mátéval (ő játssza a kritikust a Mindent Éváról-előadásban, öl) pont erről beszélgettünk. Hogy valószínűleg nem azért lettünk színészek, mert azt akartuk, hogy ez legyen. Mindenki, aki színész akar lenni, valahol azt képzeli, hogy majd nagy érzelmeket megmutató szerepekben játszhat - és nagyon jó filmeket forgat - és rajongók várják a bejárónál. De nagyon megváltozott a világ, benne a színház funkciója is. A színházba járás nem alaplétszükséglet, amióta napi akárhány filmet – akár színházi előadást is – megnézhetünk az interneten. De miközben a technika által uralt világ felnövekvőben van, ezzel párhuzamosan egyre nagyobb igény támad minden téren a természetességre. A színház – ahol mégiscsak hús-vér emberek léteznek a színpadon - ebből a szempontból olyan, mint a biopiac. Szükség van rá, de éppen az intimitása miatt. Nem tud egy színházi színész akkora sztár lenni, mint egy Barátok közt-szereplő.

- A Mindent Éváról főpróbáján nekem – vígjáték és szabad tér ide vagy oda - éppen az előadás intimitása és finomsága, emberi gazdagsága volt a legnagyobb, a kőszínházi folytatást megelőlegző élmény.

- Nem tudom – és persze nem is akarom - megtagadni azt az iskolát, ahonnan jöttem, de nem is nagyon kellett győzködni a színészeket ennek érdekében. Van egy „társalgási stílusa" a darabnak, és ezt a stílust az angol színészek tudják igazán jól játszani: hatásosan elhelyezni a jó mondásokat. A tanáraimtól, a rendezőktől, akikkel dolgoztam, én azt tanultam, hogy egy drámai helyzetben mindig az a legizgalmasabb, hogy mitől válik személyessé, mitől lesz igazi. Arra vagyok kíváncsi, hogy a könnyed társalgás közben hogyan mennek a tőrök a szívbe. Az emberi, nevetséges, miközben az életben fájdalmas momentumok érdekelnek. De mindannyian azt gondoltuk, hogy a Mindent Éváról-t így érdemes megcsinálni. Örülök, ha ez látszik.

- Az külön szép, hogy Hernádi Judit minden ízében úgy Hernádi, hogy nincsen benne semmi túlhajtottan „hernádis".

- Tökéletes választás volt erre a darabra, erre a szerepre, mert ő pontosan ezt jelenti: az országosan ismert színésznőt, akinek a hangja, az arca, a szeme – beleégett mindenki emlékezetébe. Ezzel nem volt dolog, ez volt az alap. Nagy öröm, hogy Judit odaadta magát a munkának, hogy elhitte: a Mindent Éváról csodálatos lehetőség arra, hogy önmagáról beszéljen. A próbákon minden pillanatnak az igazságát kerestük. Nem mondom, hogy nem tettünk meg nagy utakat. De arról soha nem volt szó, hogy nem ő nem akarna ebben tönkremenni: úgy álltunk neki, hogy meg akarja csinálni ezt a szerepet, és nem a tetején akar lavírozni. És ez nagyon jó.

- Miközben erős nőket látunk az előadásban, azért a mélyben nagyon is macsó világ ez: a döntéseket a férfiak hozzák. Férfi az író, a rendező, a kritikus. Ma sem bővelkedünk például női rendezőkben. Te érzed ezt a nyomást, a férfiuralom erejét?

- Az biztos, hogy erős, autoriter, önző férfiakkal voltam körülvéve, ők a meghatározóak az életemben: az apám vagy az osztályfőnököm, Zsámbéki Gábor – rájuk gondolok főleg, nem a párkapcsolataimra. Persze, a férfiak uralják ezt a szakmát. Amikor Eszenyi Enikő elkezdett rendezni, nagyon nagy ugrást hajtott végre: sokkal nagyobbat, mint én. Azért vannak most már női rendezők, az egyetemen is. Az biztos, hogy ehhez a munkához kell férfierő, de hát az nagyon sok mindenhez kell. És azt sem szeretném feltétlenül, hogy rendezőként – rendezőnőként - hosszú távon kizárólag a szórakoztató előadásokkal azonosítsanak. Nem akarok feltétlenül – semmit. Abban bízom, hogy ha kell, akkor tudok vértet ölteni és harcolni, akár az egyetemért, akár egy osztályért, akár a színházért. A nőket nem féltem, attól jobban tartok, hogy kivesznek a világból a férfiak. A fiatal generációkban törnek előre a nők. Sokkal erősebbnek látom őket, mint a férfiakat.

Olyan, mint a biopiac

Pelsőczy Réka azt mondja, néha jó olyannak elképzelni a színházat, amilyennek a Mindent Éváról-előadás mutatja. Az biztos, hogy az „istenítés" helyett ma inkább kifejezetten arra törekszik a színház – például Szombathelyen, de a Katonában is -, hogy megmutassa, a „színész is ember". Akit nem kell kilesni a művészbejárónál, mert beszélgetni lehet vele a büfében. A színház helyzete, szerepe is egészen más, mint néhány évtizede. Pedig Réka szerint mindenki, aki színész akar lenni, valahol azt képzeli, hogy majd nagy érzelmeket megmutató szerepekben játszhat – és nagyon jó filmeket forgat – és rajongók várják a bejárónál. Persze pontosan érzékeli, hogy nagyon megváltozott a világ, benne a színház funkciója is: „A színházba járás nem alaplétszükséglet, amióta napi akárhány filmet – akár színházi előadást is – megnézhetünk az interneten. De miközben a technika által uralt világ felnövekvőben van, ezzel párhuzamosan egyre nagyobb igény támad minden téren a természetességre. A színház – ahol mégiscsak hús-vér emberek léteznek a színpadon – ebből a szempontból olyan, mint a biopiac. Szükség van rá, de éppen az intimitása miatt. Nem tud egy színházi színész akkora sztár lenni, mint mondjuk egy Barátok közt-szereplő." A Mindent Éváról-előadás legnagyobb csodája éppen abban van, hogy a szombathelyi Megyeháza udvarán is képes megteremteni azt a bizonyos intimitást, finomságot, emberközeliséget – vagy színészközeliséget. Pedig hát ez is csupa-csupa illúzió. Mert a végén kinek is tapsolunk? A szerepeknek? A színészeknek? Ki hajol meg? Hernádi Judit vagy Margo Crane?

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!