Pilnay Sára: "Máshol nincs helyem"

– „Az első élmények azt súgják, hogy Kaposvár nekem való hely", mondtad 2011 szeptemberében a celli Soltis színházban, aztán hajnalban elindultál az egyetemre. Neked való hely?

– A várost szerettem, akkor is, ha előfordult, hogy a boltos a túloldalon megkérdezte: „Tényleg, van itt színművészeti egyetem?" (nevet) Mi voltunk az utolsók, akiket az előző tanári kar vett föl Kaposvárra, úgyhogy amikor megtörtént a vezetőségváltás az egyetemen, egyszer csak elfogytak mellőlünk a tanáraink. Pedig az elején – már a felvételi idején – eszméletlen volt a pörgés, szétdolgoztuk magunkat. De szerencsések vagyunk: az osztályfőnökünknek, Kocsis Pálnak nagyon sokat köszönhetünk, ő tartotta össze végig az osztályt, annyi időt töltött velünk, amennyit csak tudott.

Több kávé Pilnay Sárával Szombathelyen, ahol mesterség-államvizsgára készül a kaposvári színész-osztály. Sára fáradt, de azt az állandó belső ragyogást úgyse lehet takarékra tenni. Fotó: Unger Tamás

– Az Állatfarmból lett Tündérmese is az ő vezetésével készül. Hogyan?

– Tízre megyünk és nagyjából éjfélig dolgozunk, félóra ebédszünettel. Most azért van egy szabad délutánom, mert a Szombathelyre szerződött osztálytársaink közül négyen ma Pesten játszanak a Vitéz Mihályban. Igen, tulajdonképpen utánuk jöttünk el Szombathelyre. Az Állatfarmot alapanyagként kezeljük, folyamatosan alakítjuk, átírjuk, hozzáírunk. Ennek a típusú munkának megvan az a hátránya, hogy végeláthatatlanná válik: a pici, ötmondatos dialógusból könnyen hatoldalas jelenet lesz – és végül versenyfutás az idővel.

– A mesterség-államvizsga hamarosan meglesz, jövőre jöhet a szakdolgozat. Mit adtak neked a kaposvári évek?

– Azt nem mondhatnám, hogy pontosan tudom, ki vagyok és mit képviselek (jóízűen nevet), de az biztos, hogy a kaposvári egyetem az önbizalom tekintetében nagyon sokat adott. Azt is megmutatta, hogy milyen színházat nem szeretnék – és milyen színházat szeretnék csinálni.

– Milyet szeretnél?

– Hát, szabadot. Jó volna találni egy olyan társulatot vagy alternatív közösséget, amelyhez emberileg is oda tudok kapcsolódni és ahol szakmailag is ki tudok bontakozni. Pontosabban ezt nehéz megfogalmazni. Fontosnak tartom a nyitottságot és a kíváncsiságot, beleértve azt is, hogy rám kíváncsiak-e a többiek. Hogy érdekli-e őket, ami bennem van; hogy még mi van bennem. Ne az legyen, hogy van ez a lány, kicsit szomorkás, tragikus alkat, jó' van, jó lesz tragikának. Nem szeretem a skatulyákat. Az olyan munkákat szeretem, mint amilyenben most vagyunk: a Tündérmeséhez mindenki hozzáteszi a magáét.

– Ugyanúgy benned van a ragyogás, mint négy éve, de mintha racionálisabb, praktikusabb lennél. Ez is Kaposvárnak köszönhető?

– Mindaz, amit Kaposváron átéltünk, azt is magával hozta, hogy sokkal szkeptikusabbak lettünk. Nem hiszünk el azonnal bármit. Az utolsó nemzedéke vagyunk egy olyan rendszernek, ahova már nem lehet tartozni, viszont a következőhöz szintén nem tartozunk. Körülbelül olyan, mintha szakadék fölött lebegnénk. De azt is megtanultuk, hogy csak akkor lesz valami, ha azt mi magunk megcsináljuk. Amikor Kaposvárra kerültem, biztos volt bennem olyasmi, hogy jó, felvettek, én megtettem, amit megtehettem – akkor most jöjjenek a tanárok és tanítsanak. Ehhez képest cselekvőbbé kellett válnunk, hogy képesek legyünk tényleg végigcsinálni.

– Máig meghatározó élményem a Soltis színház Álomevők-előadása, elevenek a képek. Például te, amint hegedülő „műlovarnőként" lebegsz ég és föld között, Deák Varga Rita rendezésében. Neked a múló időben mit jelent az a bemutató?

– Ha akkor nem dolgozom Ritával, sose vesznek föl, abban biztos vagyok. Tőle nemcsak a koreográfiát tanultam meg – vagy azt, hogyan kell a vállamon átfordulni –, hanem ő valahogy emberként fordult hozzám. Rita tudott rávezetni először, hogy nemcsak ez a „kislány vörös hajjal" van, hanem valami más is. Amit Jászay Tamás – tanárom volt Kaposváron – úgy fogalmazott meg: „Ne hagyd, hogy a hajad mögé elbújtassanak."

– Nem hagyod?

– Próbálom, de nehéz. Magamat kell meggyőznöm, hogy ez nekem ne legyen elég. És ha nekem nem elég, akkor másnak se lesz elég. Akkor megszületik bennem az a felszabadultság-érzet, aminél nincs jobb, de ritkán adatik meg. Az Álomevőkben megvolt. Vagy az Akárkiben, amit Palival csináltunk az egyetemen.

– Jövőre már mindannyian mentek sokfelé. Te merre?

– Jaj, nagyon izgulok. Tatabányára hívott Crespo Rodrigo, két szerepre. Én leszek Marion/Marianne a Tartuffe-ben – Rába Roland rendezi az előadást –, aztán játszom a Salemi boszorkányokban, Szikszai Rémusz rendezésében. Alig várom.

– De miért a színészet? Neked mi ebben a jó?

– Harmadszorra vettek föl, és amikor másodszorra próbálkoztam, videofelvételek készültek arról, hogy ki miért szeretne színész lenni. Nagyon magasztos dolgokat akartam mondani, irgalmatlan közhelyeket összehordtam. Nem tudom... Valahogy – máshol nincs helyem.

Álomevők

A színház a legtünékenyebb, a legmegfoghatatlanabb művészeti ág a világon. Talán azért olyan nagy a vonzása ezer évek óta. Amikor vége az előadásnak, és eltapsoltuk a színészeket – vagy a szereplőket, akiket megformáltak, de hát még ezt az apró és óriási különbséget is nehéz kitapintani –; szóval amikor kilépünk a nézőtérről, már csak bottal üthetjük a színház nyomát. Persze eszünk ágában sincs botokhoz folyamodni, ha csak nem kétségbeesésünkben. Mert közben meg működik az a furcsa ellentmondás is, hogy bizonyos előadások, színházi élmények plasztikusan, gömbszerűen velünk maradnak, és kísérnek minket az időben. És most nem a ma már könnyedén elkészíthető, akár a legjobb minőségű felvételekről van szó, hiszen a legtökéletesebb felvétel se képes visszaadni azt az „összelélegzést" (Nádas Péter terminológiája), amely nélkül színház nem is létezik. Ha belegondolunk, mindenféle felvétel a színházat magát szünteti meg. Akkor mégis mi történik? Az emlékezet a ludas, amely különös gömböt, védőburkot formál a fontos élményekből. Nézzünk bármilyen sok előadást, ebben a „gömb-élményben" ritkán lehet részünk. A celli Soltis színház Álomevők-előadása a 2009/10-es évadból biztosan ezek közé tartozik. És nem azért, mert abban az évadban megkapta a Paál István-diplomát, aztán a kaposvári Assitej-fesztiválon a legjobb mozgásszínházi előadásnak járó díjat, aztán több külföldi fesztiválon is megfordult. Hanem azért, mert a gyönyörű Sosztakovics-keringő dallamára valami elementárisat mond az életről, a folytonos újrakezdésről. És azért, mert tehetség van benne és egymás felé fordulás. Sára a magasban, és tudja, hogy a többiek megtartják.