Portugál: az évad utolsó kamaraszínpadi bemutatója

Van az előadásban néhány szép és erős pillanat. Például amikor Bece és Masni – Kovács Gergely, Alberti Zsófi – úgy bicikliznek az irgácsi tóparton, hogy a kerék forog, de ők maguk nem mozdulnak. Ez maga a Portugál: a bohózatszerűen körben járó, önmagukba hulló vágyakkal, amelyekről maximum írni lehet, valóra úgyse válthatók soha. (Bece figurája minden bizonnyal írói önportré is: a kipárnázott pesti mindennapok elől menekülő fiatalember már akkor beismeri a kudarcot, amikor megáll az istenhátamögötti Irgácson. Még szobát is kivesz, jó előre. Portugália, persze.) Aztán van egy másik biciklizés: Németh Judit – Jucika – túlrajzolt alkoholos artistamutatványa a céllövöldénél. A küzdelem csúcspontján a két kerék a levegőben kalimpál, Jucika a földön fekve teker. Sötét, jön a segédszemélyzet, hogy a színésznőt kiszabadítsa szorult helyzetéből.

Valahogy szorult helyzetben van az előadás is: mintha beszorulna tragédia és komédia közé; mintha annyira komédia akarna lenni, hogy a helyzetekre koncentrálva megfeledkezik a viszonyokról. Aztán, érthetetlen módon – megfosztva a történetet minden karcosságától, fanyarságától és nyitottságától – mégis „Sátán-tangós” melodrámaként ér véget. Még az is fölmerülhet, hogy a szinte kultikus Portugál fölött járt el az idő: hogy hosszú siker ide vagy oda, itt és most nem szólal meg a darab. Nem mintha reménytelenségből kevesebb volna, mint a 90-es években; ahogy nagy téma lehet az indulatáttétel, a bűnbak-képzés is. Kár, hogy Bittner egészen elkallódik az előadásban, bár testi valójában föltűnik egy „odaragasztott” jelenetben. (Nem mellesleg már megint kiderül, hogy tényleg mindössze egy-két „nagy történet” forog a világirodalomban: a Portugálon nemcsak Csehov, hanem a bűnös-bűnhődő Dosztojevszkij arca is áttűnik. Csak a messziről érkező, mindent fölforgató hátizsákos fiatalembert most nem Miskinnek, hanem Becének hívják. Se itt, se ott nem hoz megváltást. Szóval a Portugálnak azért vannak lehetőségei.)

Viszont hiába van néhány szép színészi pillanat, az előadás sorsa nagyjából akkor eldől, amikor a kocsmároslány Masni hajpántján föltűnik – a masni, és amikor Sátán rózsaszín védősisakban lógatja a fejét a kocsma sarkában; hogy Csipesz partra vetett, pálmafás úszógumijáról (és vadonatúj cipőjéről) ne is beszéljünk. Az ízléstelenség, a giccs ízléstelen (vagy didaktikus) ábrázolása alaposan visszaüt. És akkor Bece laza értelmiségi nyakbavalóját (kendőjét) még nem említettük.

Egressy Zoltán: Portugál. Díszlet, jelmez: Csík György. Zene: Szirtes Edina Mókus és a Fabula Rasa. Zeneszerző, rendező: Szerémi Zoltán. Játsszák: Alberti Zsófi, Kovács Gergely, Horváth Ákos, Szabó Tibor, Fekete Linda, Kelemen Zoltán, Endrődy Krisztián, Orosz Róbert, Németh Judit, Szathmáry Gábor.