2015.03.13. 13:30
Sláger a vers - Varga Richárd és a slam-poetry
Petőfi 1848. március 15-én állítólag nem is állt ki a Nemzeti Múzeum lépcsőjére, hogy a tömeg előtt elmondja a friss-ropogós Nemzeti dalt, a vers mégis igazi sláger lett – zenével és zene nélkül.
Különben is régi nóta, hogy a költészet a dalból és a közösségi mondókákból fakad, és ezt az alaptételt szerencsére mostanában egyre többen komolyan veszik. Mondjuk Varga Richárd, aki egyrészt gyakorló irodalomtanár, másrészt slammer és gitáros-énekes, akinek finom, érzékeny szövegei sokszor versként működnek. Persze ír „direkt" verseket is. Ez itt most nem irodalomóra, de sokszor keskeny a mezsgye dalszöveg és költemény között, Balassi versei például mind dallamra születtek.
Varga Richárd: magyartanár, slammer, költő, krónikás.
A lényeg az, hogy az irodalom nem az elefántcsonttoronyban lakik, sápadtan és vágyakozva nézegetve kifelé a rácsos ablakon. Lám, a Petőfi-legendához hozzátartozik, hogy kiállt, és a tömeg előtt elmondta a Nemzeti dalt. Lehet, hogy ő volt az első slammer, ráérezve a közhangulatra. Varga Richárdtól épp ezért most egy slam-poetry-szöveget választottunk, csak egy kicsit megcsavarva. Az „Asztma lett" egy 20. századi nagy vers „eszméletlenül" friss slam-átirata. Arról a 20. századi költőnkről van szó, akinek nem szűnő szeretetéhségében minden vágya az volt, hogy hasonlítson Petőfi Sándorra.
Asztma lett
Földtől eloldja az eget a hajnal.
Attila csönd-zsivajjal ébredt, én meg kocsizajjal.
Kukások pörögnek éppen ki a napvilágra.
Elszórt csikkjeiktől csillog már a járda.
Hömpölyög a város. Ez itt tényleg a Vas-világ.
Ember ember hátán, és mind követik a taktikát,
Hogy: Szorít! Nyom! De összefogni nincs idő.
Determinált burok már a szétsugárzó térerő.
Idegpályám sín lett, és rajta minden neuron
Zakatolva bömböl. Megveheted eurón
A vágy tövében lapuló tenni akarásom.
A szívem teherpályaudvar a Semmi-ágú fákon.
A törVÉNY a rend, de csak VÉNY nélkül kapható.
Sebe önmagának minden csillagtalan földlakó.
Csend kell!? Hát, csend el! Bár egy darabkát a zajból
Még kimoshatnál talán. Csak vigyázz: üt és karmol!
Mert nem tudja, hogy miért baj, ha a lénye túl beszédes.
Az értés számát hívja, de visszaszólnak: Téves.
Mert az Eszmélet már asztma lett, s te köhögsz, hogyha érzed.
Takarodjon kifelé még mielőtt megérted,
Hogy a happiness az lágy ugyan, de másfélezer mázsa.
A boldogságnak a jólét csak egy eltorzult képmása.
Az egyetemnél lakom. Itt minden kilátástalan.
A szesz-sötétbe nézek. Ott pillantom meg önmagam.
A bizonytalanságba aztán még egy szeget leütök.
Egy vakablakban állok. A téglák közé merülök.
