Szabó Gyula emlékére: sokunknak segített

Szabó Gyula (1930–2014) színművész élete, ellentétben szokványosnak mondható nevével, korántsem volt mindennapos. Univerzális parasztembernek vallotta magát akkor is, amikor már minden begyűjthető díj életpolcán sorakozott. Kunszentmártonban családja kilencedik gyermekeként cseperedett föl. Szerette falni a betűket, ám egyszer elfelejtette megtanulni az iskolai kötelező verset. Büntetésből a tanárát haza kellett kísérnie, a télikertben pótolta a mulasztást. Hokedli, rajta a könyv. Fantáziált, merengett a növények között „bezárva". Ám hamarosan egy bögre kakaót kapott „segédanyagként"; ritka finomságnak számított ez faluhelyen. A pedagógus megsimogatta a buksiját, s abban a pillanatban szeretet, hála, csodálkozás keveredett a kisdiákban. Örült, hogy öröm érte. Öt perc elteltével: „Készen vagyok, tessék csak meghallgatni!". S bizony, nem füllentett. Hamarosan még egy füles „energiaital" érkezett.

Amikor pedig – huszonnégy évesen – színi diplomával a zsebében tért vissza szülőfalujába (ma már város), két tepsi frissen sült törpeharcsával várták, amit nála huszonegy évvel idősebb bátyja tett eléje az asztalra, ekképpen jelezve: elfogadtunk, öcskös, felnőtté avatunk. „Sodort az élet. Megtanultam, háromféle dolog szükségeltetik egy jó színész számára: drámaiság, líraiság, humor. Ebből az egyiknek nagyon jónak kell lennie, s ha az gazdagszik, dagad a másik kettő is", fejtette ki éppen e hasábokon, évtizednyi ideje budatétényi otthonában. „Annyira lekötött a pálya, a tanulnivaló, a befogadni való, a helytállás. Nem felejtem el apám szavait: ha egyszer elkezdesz valamit, azt nem szabad félbehagyni... Persze, amikor a hatvanas évek derekán, egy klinikán feküdtem, belém villant: hajlékonyak, törékenyek vagyunk, megsérülhetünk, de önmagunkat meg kell tudni gyógyítanunk. A jövő, a gyerekeim érdekében. Cselekedni kell. A sikertelenségből tovább kell lépni."

Mindig előbbre és előbbre tudott másokat lendíteni. Az orgánumával (is); a Magyar Népmesék sorozat nélküle elképzelhetetlen. Úton-útfélen meg-megállították azzal: „Az ön hangján nőttünk fel!". S a csupa szív Bubó doktor, a tündéri Frakk, Pumukli jóságos Éder bácsija, de a dr. Agy is „ő". Klasszikusnál-klasszikusabb Columbóként (igen: Kálámbóként). Szerény életvitel, alábecsült képességek, ám a mi gyűrött ballonkabátos kopónk fölfigyel a logikai ellentmondásokra, s előbb-utóbb mindent/mindenkit leleplez. „Csak még valamit...". Szóval nincs kibúvás. „Sokat tanultam tőle: közvetlenséget, szuggesztivitást, feltétlen őszinteséget", ismerte el Szabó Gyula.

A Tenkes kapitányában (1963) Buga Jakabként állít(ott) elénk ideált. Viaszfigura őrzi a művész emlékét; Siklós városa díszpolgári címmel hajtott fejet előtte.

„Az igazság mérlege néha kibillenhet, de végül is egyensúlyba kerül. Az élet szent okokból élni akar, s hit nélkül nem lehet élni", tett minderről tanúbizonyságot, amiként arról: „Nekem nincs jogom panaszkodni, nem is akarok. De, hogy ne panaszkodjak, ahhoz nagyon sokat kell tennem."

Példamutatása volt az aranyfedezete.