Szépek és bolondok

Az örök harc a szélmalmok ellen, és az örök, megválaszolhatatlan kérdés: Megragadható-e a pillanat, amikor az összpróbák után egyszer csak meglódul (mint a titkosan-ügyesen forgó, csiki-csuki, színe és visszája díszlet- és színpadrendszer), és  tényleg előadássá válik az előadás? A válasznak mindenesetre biztosan köze van a közönség jelenlétéhez: csak akkor, csak a nézők figyelme mellett  jöhet létre az az áramkör, az a jótékony hullámzás, amelynek hátán életre kel ez a grandiózus mese, amely (a próbán legalábbis úgy tűnik) pont annyira érzelmes, amennyire kell, pont annyira szép, amennyire kell, pont annyira humoros (és groteszk, és karcos), amennyire kell.   És közben mennyi  játék! Színház, színház, színház, sőt színház a színházban, színház a börtönben, élet a színházban,  a szépség és az igazság kedvéért.

 

Balról, a tükörben: Cervantes/Szerémi Zoltán. Körülötte: Szabó Tibor, Avass Attila, Kelemen Zoltán (Fotó: Kiss Teodóra)

Bergson nevetéselmélete szerint a komikum forrása gyakran abban van, hogy a nevetésre ingerlő, "nevetség tárgyává" váló személy (már a nevetség tárgya fordulat is milyen kifejező) képtelen alkalmazkodni,  rugalmatlanná válik az élet szakadatlan áradásával szemben. 

Az egyszerű példa erre mondjuk a megbotlás, amikor az ember nem ura többé a testének: zuhanó, kalimpáló tárggyá válik. Bergson értelmezésében Don Quijote is ezen az alapon nevetséges: a Búsképű Lovag nem hajlandó alkalmazkodni a rideg és durva valósághoz, rugalmatlansága abban nyilvánul meg, hogy ragaszkodik a lovagkor (egy letűnt kor szépnek vélt) eszményeihez. De Bergson elmélete éppen ezen a ponton meg is kérdőjelezhető. Mert mi van, ha inkább a világnak kellene alkalmazkodnia hozzá? És mi van, ha Don Quijote szélmalomharca legalább annyira szomorú, mint amennyire nevetséges? Ha nem ő, hanem a világ végtelenül szánnivaló és nevetséges?

Talán pont ez a kettősség teszi megunhatatlanul népszerűvé ezt a figurát, akit a La Mancha lovagja című musical (Dale Wassermann, Mitch Leigh, Joe Darion munkája) meg is dupláz: Don Quijote mellé behozza a színre a szerző, az inkvizíció elé állított Cervantes alakját.     Cervantes úgy mutatkozik be, hogy költő és színész, és a környezete azonnal levonja a következtetést:  bolond. Vagy mégsem?  Avicenna szerint  az élet ízét úgyis csak a bolondok ismerik. Servantes/Don Quijote szerepében ezúttal Szerémi Zoltán lép színre, Szolgáját/Sanchóját Szabó Tibor játssza, Aldonza/Dulcinea szerepében Németh Juditot láthatja-hallhatja a közönség. És persze a ki-beforgó színen lesz egy komplett, igazi zenekar is. A premier (és a bérletes széria) november 30-án 19 órakor kezdődik a Weöres Sándor Színház nagytermében.  És ha a színpad forogni kezd, nincs megállás: a szériának az inkvizíció ítélete sem vethet véget. Mert aki egyszer meghallotta, automatikusan és megállás nélkül  dúdolja tovább, hogy "Dulcinea, Dulcinea...". 

---

La Mancha lovagja - bemutató november 30-án 19 órakor a Weöres Sándor Színházban. Díszlet: Silló Sándor. Jelmez: Juhász Katalin. Koreográfus: Krámer György. Zenei vezető: Döme Zsolt. Korrepetítor: Falusi Anikó. Rendezőasszisztens: Kovács Nóra. Az előadás  rendezője: Silló Sándor.