Szúrópróba – Felnőttszínház a celli Koptik Odó utcában

A helyszín az ír kisváros, Leenane, de jó, ha tudjuk, hogy a színházban minden a színpadon zajlik, meg a nézőtéren. Vagyis a legfőképpen bennünk, föltéve, hogy jó az előadás. És a Soltis Lajos Színház frissen bemutatott Vaknyugat-előadása jó: minden értelemben felnőttszínház, Nagy Péter István rendezésében.   A tét nem is az istenkeresésben van, hanem az emberkeresésben.

Fotó: SLSz

Az 1970-es születésű ír-angol Martin McDonagh (a kortárs drámaírás „csodagyereke”) nálunk is nagy népszerűségnek örvend, bár az ókori görög drámák és a Csehov-darabok  masinériáját, a durvaságot és a finomságot, a komikumot és a tragikumot  mesterien ötvöző, mindeközben új minőséget teremtő szerző színdarabjait – színre téve - nagyon könnyű elrontani. Az ír „couleur locale” rosszul értelmezett túltengéséből, a hangnem elvétéséből könnyen születhet élvezhetetlen giccs; a giccs pedig eleve hamis: érzelgősséggé torzítja az érzelmeket, melodrámává a drámát, köldöknéző önsajnálattá a szükséges szembenézést. Közbevetőleg: Székely Csaba Csehovtól és McDonagh-tól sokat tanulva keverte ki az elmúlt években  saját drámaszerzői művészetét, csak nála  a feszültségekkel és ellentmondásokkal terhes, zárt kisvilág értelemszerűen se nem az omló-romló orosz nemesi birtok, se nem az ír falu-kisváros, hanem az erdélyi, magyar-román bányavidék. A konkrét és jellegzetes helyszín mindhárom esetben képes modellként működni (pont azért, mert konkrét és jellegzetes).

Ámulatbeejtő, hogy Nagy Péter István, a frissen bemutatott celli McDonagh-előadás rendezője milyen nagy biztonsággal kerüli ki az alapanyagban leselkedő összes csapdát és veszélyt. A Koptik Odó utcai kamaraszínház alig megemelt, dobogóra telepített játékterét három oldalról veszi körbe a közönség. A színészek karnyújtásnyira tőlünk, vagy még közelebb hozzánk: benne vagyunk ebben a zárt, magányokból épülő kisvilágban (ez a kisvilág mi vagyunk). A rendezés több más, apró fogással erősíti tovább a közös bezártság érzetét. Először is: a Vaknyugat-előadás furcsa, talányos  költészetét erősíti, teremti meg a három, fontos dramaturgiai pontokon ki-bejáró  („ír”) zenész. A zenészek teljes lényükkel részt vesznek a játékban, kicsik olyanok, mint az eseményeket kommentáló, véleményező, továbbgördítő kórus/kar az ókori tragédiákban; koboldok felemás csíkos zokniban, ír kocsmazenészek és rezonőrök; kalauzok föld és ég között.   Másodszor:  előfordul, hogy a játszó személyek elhagyják a színpad által körülhatárolt játékteret, Kicsilány egyszer a nézőtérről kiabál be, Valene kinn, a technikusnál keresi a ceruzáját, Coleman az emeleti erkélyről lógatja a lábát fölöttünk a semmibe. Harmadszor: paradox módon a színházterem egyik, utcára néző oldalsó ajtajának játékba hozása is a közös bezártságot erősíti. A szereplők rendszeresen szó szerint a kinti világból, az utcáról jönnek be a színházi térbe – így vonódik be a játékba észrevétlenül maga a konkrét kisváros: Leenane helyett Celldömölk.

Sikerült eltalálni a színpadi világ lepusztultan és otthontalanul otthonos, időtlenül mai  belterjességét is. A koszlott, szinte kibelezett fotel, a láda, a padló alatt megbúvó titkos rekeszek, a rádió, a friss levegőt nem hozó, csak az állott és elhasznált levegőt kavargató ventilátor, a szétrobbanva mindent beterítő krumpliszirom – mind magától értetődően lépnek működésbe az előadásban, és válnak minden erőlködés nélkül metaforává. (Csak a kinti és benti világ határán elhelyezett nagyméretű ékszerre, a csellóra kell nagyon vigyázni.) Amikor pedig a  Connor fivérek házában egyszer csak szétesik Valene féltve őrzött, „szúrópróbaszerűen” ellenőrzött gázrezsója (gáztűzhelye), akkor a füstös gomolygásban mintha tényleg égi vagy pokolbeli  varázslatok működnének. (Technikailag se lehet ezt egyszerű estéről estére megvalósítani.)

Persze lehetne bármilyen alkalmas a tér, ha a színészek nem lennének képesek ennek az egész estét betöltő (kétszer egy óra, egy szünettel) előadásnak az életre keltésére. De alkalmasak, de még mennyire. A csupasz és költői szöveg Varró Dánielnek köszönhető. (Ahogy Shakespeare a fordítások révén gyorsan „magyar szerző” lett, úgy McDonagh emberére talált Varró Dánielben: az ő játékossága, nyelvi ereje nélkül kevesebbre, talán semmire se mennénk McDonagh műveivel. És még azt a minden kétséget kizáró  érzetet is fölkelti, hogy ez a szöveg az „eredeti”.) A puritánabb, Szűzmária- és szentgyűjteményére büszke, zsugori és kicsinyes Valene Connor szerepében Bruckner Rolandot látjuk, öccsét, a szexuális vágyait nehezen csatornázó, hiú Colemant Pesti Arnold játssza. A vágy tárgya a krumplipálinkával üzletelő Kicsilány: Horváth Viktória.  Itt érdemes megjegyezni, hogy a jelmezek is minden föltűnéstől mentesen festenek jellemet: abban a piros mintás ingben, amelyben a frizurájára gondosan ügyelő (!) Coleman visel, egész élettörténete benne van. Érzelmi sivárság, múltbeli sérelmek, a moral insanity-létezés határán, az értelmetlen életbe vetve.  Ez az a „ne szidd az anyámat”-mentalitás, amely egy ferde nézést gyilkossággal torol meg alkalomadtán. A rendezés nagy érdeme, hogy nagyon pontosan, egyetlen pillanatnyi megbillenés, kisiklás nélkül képes volt eltalálni azt a hangot, azt a tónust, amely hitelesíti az előadást. Bicskanyitogató, elkeserítő, dühítő (stb.) az a már-már derűsen egykedvű, valami erkölcs előtti, erkölcsön túli  „ártatlanságot” súroló  tárgyilagosság, amely a Connor testvérek párbeszédeit jellemzi a színes magazinokból nyert szenzációs hírek, a helyi lányfoci, a krumpliszirom, a krumplipálinka és a szentrakosgatás mindennapi rutinjában, amely menetrend szerinti, lihegő és valóságos test test elleni küzdelembe fordul át. Mi a megoldás? Hol van például az Isten? A  katolikus hitével hetente többször válságba kerülő Welsh atyát rezignált, bensőséges tehetetlenséggel játssza Temesi Zsolt. A finoman érzékeltetett állandó alkoholmámor itt a tisztánlátás eszköze. („Ez a parókia belelovalja az embert az ivásba.”)

Jézus az életét adta a bűnösökért – ezt teszi végül Welsh atya is. Connorék lelke, magányteli élete a tét.  Szomorú, egyúttal fölemelő megváltás-paródia ez, a gázrezsón elevenen megégetett szentkollekcióval. Miközben kinn már mindenki augusztus 20-a méltó, kenyeres-tűzijátékos megünneplésére készül, drukkolunk Welsh atyának. Jegyezzük meg: Roderick Welsh. Nevetni ér, sírni ér.

(Martin McDonagh: Vaknyugat. A celldömölki Soltis Lajos Színház bemutatója. Fordította Varró Dániel. Játsszák: Pesti arnold, Bruckner Roland, Temesi Zsolt, Horváth Viktória. Zenészek: Gregorich Zsófia, Gregorich Bálint, Gregorich Domonkos. Díszlettervező: Sebők Júlia. Kivitelező: Marton Miklós. Technikus: Kovács László. Rendezte: Nagy Péter István)