Tíz éve halt meg Holdosi József író, a KDG legendás magyartanára

Holdosi József Vépen született 1951-ben, Szombathelyen halt meg 2005. május 4-én. Van emléktáblája szülőfalujában (ma már város), és van emléktáblája a Kanizsai Dorottya Gimnáziumban is, amelynek már akkor is legendás magyartanára volt. Amikor Holdosi József 2005-ben – hosszú betegség után – meghalt,  jellemző módon egy tanítvány hívta föl Kemény István figyelmét a veszteségre, így született meg a Magyar Narancsban napvilágot látott nekrológ. Kemény István éppen azt kérdezi a maga finom és érzékeny módján, hogy miért felejtette el Holdosi Józsefet az irodalmi közvélemény – amikor pedig olyan szépen indult: Kányák című regényéért 1979-ben megkapta a Művészeti Alaptól a legjobb elsőkönyves szerzőnek járó díjat. Talán az a baj, hogy Holdosi József mágikus világa nem találta meg a maga Kusturicáját, morfondírozik Kemény István „a palánk másik oldalán”. Ez az a palánk, amely határt von a varázslat és a hétköznapi lét – és határt von még annyi minden között.

A határok talán lebonthatók: A Kányák friss német kiadása nagy siker, adja hírül dr. Takács Dóra PhD, a Nyugat-magyarországi Egyetem szombathelyi germanisztika intézeti tanszékének docense, aki az őszre meghívta Szombathelyre  Beate Eder-Jordant, az innsbrucki egyetem tanárát, a roma irodalom szakértőjét: ő jegyzi az új német Kányák-kiadás előszavát, az ő gondozásában jelent meg a kötet. Beate Eder-Jordan örömmel fogadta a meghívást: rendkívül nagyra tartja Holdosi József munkásságát. A Kányák új német kiadásáról elismerően nyilatkozik a kritika is. Karl-Markus Gauss a Neue Züricher Zeitung hasábjain mesterműnek nevezi a Kányákat, mondja Takács Dóra, hozátéve, hogy a kritika szerzője megjegyzi: szerinte az 1984-es német cím – A cigányok utcája – találóbb volt, mint az új címváltozat, a Koronázott kígyók. (Az új Kányák-kiadás az 1984-es fordítás és DDR-kiadás alapján készült, a műfordító személye nem változott: ő Peter Scharfe.) Karl-Markus Gauss a mágikus realizmus magas színvonalú európai megnyilvánulásának tartja a Holdosi-regényt, amely „színes, vad és költői” - és nem „a vég fekete giccse”.

Holdosi Józsefet hosszú évekig mozdulatlanságra kárhoztatta a betegsége. Amikor meglátogattuk, már nem tudott járni. József Attila-verssel búcsúzott:

„(...) Csönd van
Csak egy csobbanás:
Kövér halamat visszaadom a folyónak
Egy surranás:
Gyönge madaram visszaadom a mezőnek
Eredj csak
Elfedezi megcsorbult levelét
A virág. (...)”