Tíz éve úton az Ataru

Vörös Emil hétéves dorogi kisfiúként is pontosan tudta, hogy dobolni akar a zeneiskolában, bár arra nem tudott volna válaszolni, hogy miért. A nővére hegedült, őt meg zongorára készültek beíratni a szülei, de nem tágított. Csak abban volt biztos, hogy komolyan gondolja a dobolást. A szülei pedig - ahogy minden másban - ebben is támogatták. És miközben egyikükből sem akartak mindenáron zenészt faragni (a felmenők között egyébként nem volt muzsikus a családban), mindkettejükből az lett. Talán pont azért, mert szabadon dönthettek, miközben magukon érezték édesanyjuk, édesapjuk gondoskodó figyelmét.

„Zenei általánosba jártam, az osztályból ketten zeneiskolások is voltunk. Végigjártam azokat a stációkat, amelyeket most a növendékeim. Volt, hogy nem esett jól a gyakorlás, de szerencsére anyukám mindig figyelt arra, hogy ne maradjak le a tananyaggal. 24 év tanítási tapasztalat birtokában azt mondhatom, hogy nem toporogtunk, haladtunk rendesen. Minden érdekelt, amivel a dobteremben találkoztam. Mindenki, akinek pici köze van az ütőzéshez, ismeri az én zeneiskolai tanárom nevét: ő Zempléni László, a kottáiból tanítok még mindig."

Vörös Emil, aki a kőszegi zeneiskola tanáraként alapította meg az Atarut, amely egyesületi formában működik. A próbákat a zeneiskolában tartják. A taiko nemcsak stresszoldó, hanem csapatépítő is: az Ataru - bármilyen nagy szó - úgy működik mint egy család. Tíz év alatt még sose maradt el koncert, pedig előfordul, hogy egy-egy zenésznek szabadságot kell kivennie a fellépések kedvéért. Több ez, mint hobbi, de nem munka - már csak azért sem, mert az Ataru-tagok nem ebből élnek.

Vörös Emilt sose érdekelte a „dobszerelésezés" (könnyűzenét abban az időben még nem is oktattak zeneiskolában, ma már igen), ellenben nem tudott szabadulni a „kamarázás", vagyis az együttzenélés varázsától. Fúvószenekari tagként is hamar megérezte a közös zenélés erejét. A győri zeneművészeti szakközépiskola befejezése után a Zeneakadémiára indult, konzultációkra is járt, de az utolsó pillanatban meggondolta magát: felvételizni végül nem ment el, maradt inkább a győri főiskolán. (Budapest túl nagynak, túl zajosnak tűnt.) Már hallgatóként „másfél állása" volt: egy teljes a győri színház zenekarában („kottistának" vették föl), és egy félállás zeneiskolai tanárként. A győri barátságok máig élnek, és ha 17 év után bevetődik a színházba, a régi kollégák olyan szívélyesen üdvözlik, mintha tegnap váltak volna el. És ez manapság ritka kincs, ritka élmény.

2000-ben a kőszegi zeneiskolába kerülvén is természetes volt számára, hogy „kamarázgatásba" kezd a növendékeivel. Igen, ebből virágzott ki a tíz tagot számláló Ataru, a ma már messze földön híres, májustól októberig gyakorlatilag hetente koncertező, egyesületi alapon működő, tizedik születésnapjához közeledő japán dobszínház. Taikót persze nem tanítanak a zeneiskolában, de Vörös Emil épp most tervezi, hogy valamilyen formában nagyobb energiákat szentel az oktatásnak; már csak azért is, hogy legyen az Atarunak utánpótlása.

Zarándoklat a Ság hegy kráterébe, ahol a múlt nyáron felejthetetlen koncertet adott a dobszínház

De miért pont a japán dob? „Amikor elkezdtem tanítani Kőszegen, győri kollégámtól - máig barátomtól - kértem kottákat a kamarázáshoz. A kupacban volt japán dobzene is - amely előhozta a régi élményeket. Gyerekkoromban láttam hatalmas taiko dobokat, megmaradt a kép, hogy a zenészek alattuk fekszenek, úgy dobolnak, olvastam könyveket is a témában. Elkezdtem megint utánajárni a dolognak. Létezett már Magyarországon taiko-együttes, az akkori vezetőjük sokat segített. És az internet: rengeteg tudás halmozódik ott, csak szelektálni kell. A kényszer vitt rá, de már nem bánom: magam gyártom az Ataru hangszereit is."

Az első taiko-együttest egyébként egy dzsesszzenész hozta létre Japánban. A tradíció szerint különben inkább egymagában használják ezt a több ezer éves tapasztalatot magába sűrítő hangszert. Amelynek megszólaltatásához kell elkötelezettség, elmélyültség és erő: „Ez fizikai munka a másféle dobolásokhoz képest, egy koncert nagy megterhelés. Érezzük is, hogy változunk, nem csak lelkileg, fizikálisan is. És az az euforikus állapot, amelybe egy fellépés során kerülünk, semmi máshoz nem hasonlítható. Ilyenkor mindent kiadunk magunkból."
Vörös Emil mindent összevetve arra gyanakszik, hogy valószínűleg élt már Japánban. Dobolt.