Törőcsik Mari üdvözlése a Nemzetiben: Déryné a szívén viseli a celli társulatot

Nem először kapott meghívást a Nemzeti Színházba a celli társulat, amely ezúttal az Aiszkhülosz drámája nyomán, Kozma András rendezésében készült Prométheusz című „rítustanulmányt” vitte el a Kaszás Attila Terembe. És ha már oda voltak hivatalosak, a celli színészek előbb megnézték a Nemzeti Színház Ibsen-előadását, a Brandot, amelyet Zsótér Sándor rendezésében láthat a közönség. A színikritikusok évi rendes szavazásának eredményeképpen a 2014/15-ös évad friss bemutatóit számba véve a Brand nyerte el a legjobb rendezésnek járó kritikusok díját, valamint ugyanezen szavazás nyomán Trill Zsolt lett a legjobb férfi főszereplő. (Rá is régről emlékezhetünk: még beregszászi színész korában gyakran megfordult Vasváron, a csodálatos beregszászi társulattal.)

De a Brand-előadást nem is elsősorban mindezekért érdemes megnézni, hanem azért, benne Törőcsik Mari játssza a címszereplő édesanyját: letisztult tökéletességgel, a létezés csodáját fogalmazva színpadra. Az ajánló magáról az Ibsen-darabról is azt mondja, hogy „letisztult, tökéletes, érett mű, mégis olyan, mintha egy fiatalember írta volna. Olyan tüzes, olyan kegyetlen és fájdalmas. Pedig Henrik Ibsen már majdnem negyven éves, amikor ezt a drámáját írja”. A szerző véleménye szerint „hogy Brand éppen pap, az nem lényeges; a mindent vagy semmit követelés az élet minden más területén is fennáll, szerelemben, művészetben stb. Brand én magam vagyok legkülönb pillanataimban”. Brand Tehát Istent szolgálja, „de nem a szelíd nagyapónak képzelt szeretet és megbocsátás istenét, hanem egy fiatal, erős, megalkuvást nem ismerő, kérlelhetetlenül szigorú istent. Ahhoz, hogy az emberek méltók legyenek az ő istenére, hogy az életük és a hitük ne két dolog legyen, ahhoz teljesen meg kellene változniuk. Szülőfalujában, ahol éhínség dúl, felkérik, legyen a papjuk. Brand nem követel többet az emberektől, mint saját magától, de az túl sok. (...) Nem lehet hazugságok, megalkuvások nélkül élni? Valószínűleg nem. De kell, hogy legyenek Brandok, akikhez mérhetjük magunkat”.

A Brand-előadás után személyesen is fölköszöntötte Törőcsik Marit a celli társulat. Nagy Gábor a művésznő öltözőjében adta át a nagy csokor rózsát, mellé azt a színes albumot, amelyből egyetlen példány készült: kifejezetten Törőcsik Marinak. A fotóalbum bemutatja azt a folyamatot, amelynek során ragyogó új ruhát kapott a belvárosi kamaraszínház-épület. Hogy ez megtörténhetett, abban nagy szerepe van a művésznőnek, aki azonnal átérezte a folyton (anyagi) bizonytalanságban működő különleges, kicsi vidéki színház problémáit, és mindent megtett azért, hogy a celli társulat méltó körülmények között áldozhasson Tháliának. („Déryné, hol van?” Hát itt van, velünk.) Törőcsik Marinak – ahogy arról beszámoltunk – ma már saját széke van a celli Soltis színház nézőterén, az első sorban. Az „örökbefogadást”, illetve ajándékozást tanúsító dokumentumokat is a Nemzetiben adta át Nagy Gábor a művésznőnek. Most mondjuk azt, hogy az ilyen pillanatokért érdemes? Bátran mondhatjuk.

A társulatot mindehhez fogadással várták a házigazdák a 6. emeleti színházi klubban.

Édes, jó Lajos

Törőcsik Mari nyolcvanon túl, súlyos megpróbáltatásokkal a háta mögött meg van győződve róla, hogy a munka tartja életben. A hétvégén például a Nemzeti Brand-előadásában lépett színre, aztán az elmúlt órákban arról szóltak a hírek, hogy – az orvosi aggódásra való tekintettel – mégsem vállalja el az újabb tavaszi Zsótér-bemutatóban (Brecht: Galilei élete) a neki fölkínált szerepet. Aztán bejelentette, hogy de: elvállalja mégis. És közben árad, hullámzik körülötte a szeretet (bármilyen elnyűtt ez a szó, nem lehet másképp mondani). De ő is aggódik: főleg  a fiatalokért. A frissen megalapított Törőcsik Mari-ösztöndíjnak az a célja, hogy „újra jöhessenek Soós Imrék a vidéki Magyarországról és színészek lehessenek”. És egyáltalán: a Cannes-ban fölragyogó Déryné ne érezné át egy tehetséges kis vidéki társulat sorsát is? Törőcsik Mari magától értetődően viseli a szívén a celli Soltis színházat. De van ebben valami sorsszerű: 15 éve volt Szolnokon egy Bodnárné-bemutató, amelyben Törőcsik Mari oldalán a celli színház egykori művészeti vezetője, a legendás vajdasági színész-rendező, Soltis Lajos játszotta Bodnárt. Megrázó, szép előadás volt, öröm a Tisza-parton. Aztán Lajos hamarosan elment, vándorszínészként tűnt el a szemünk elől az országúton: vétlen utazó. A celli színház nevében, barátságaiban viszont él. Ugye tudod, édes, jó Lajos.