Válogatott pedagógiai kínzóeszközök – A Cigánybáró megdobogtatná a lányok szívét, miközben kiderül, hogy a kötelező nem is kötelező

Az Irodalomtanítás Innovációjának Országos Műhelye (IROM) ötödik konferenciája címében azt a kérdést tette föl, hogy „kötelez-e a kötelező”. A meglepő válasz úgy szól, hogy nem, a kötelező nem kötelezi semmire se a diákot, se a magyartanárt. Legalábbis nem „úgy”.

A felvételek az interaktív Jókai-előadás bemutatóján készültek Fotó: archív

Interaktív Jókai

A Fűzfa Balázs irodalomtörténész (NymE SEK) által szervezett konferencia  a Weöres Sándor Színházban kezdődött meg szombaton délelőtt: gyerekek és felnőttek együtt nézhették meg a híres-hírhedt Jókai-regényből, A kőszívű ember fiaiból készült interaktív színházi előadást. Jordán Tamás, a színház igazgatója a fejébe vette, hogy nemcsak a színházba csalogatja be a fiatalokat, hanem megpróbálja őket visszavezetni az olvasáshoz is. (Na jó, számára talán az előbbi a legfontosabb.) A kőszívű ember fiaival kötelező olvasmányként mindenesetre az általános 7. vagy 8. osztályában, vagyis 13-14 éves korukban találkoznak a diákok, pontosabban ekkor kellene megtörténnie a nagy találkozásnak, amely a pedagógusi tapasztalatok szerint nem megy zökkenőmentesen, ha egyáltalán. Sőt: az összében-egészében még mindig az irodalomtörténeti szemléletet követő irodalomtanítás kötelező olvasmányai nagyjából-egészéből csak arra jók, hogy végképp elvegyék azoknak a  tizenéveseknek a kedvét az olvasástól, akik néhány évvel korábban még úgy odavoltak a mesékért. Pedig az olvasás alapvetően – fölszabadító élmény; persze csak akkor, ha megvannak a megfelelő eszközök az irodalmi mű befogadásához. Fűzfa Balázs tankönyvírói, pedagógiai munkásságában is az élmény a kulcsszó (lásd! Élményközpontú irodalomtanítás-program). A szombat délelőtt egészen biztosan fontos élményeket hozott a színházi közönségnek, elvégre Jordán Tamás Kossuth-díjas színművészt nem mindennap látni a kemény és határozott özvegy Baradlayné szerepében.

A Szemző Magda-élmény

Délután a Bolyai János Gyakorló Általános Iskola és Gimnáziumban folytatódott a konferencia. Kelbert Krisztina történész és Károly Frigyes, a Bolyai gimnázium igazgatója a legendás szombathelyi magyartanár, Szemző Magda alakját, személyiségét idézte föl. Kelbert Krisztina nemrég könyvet írt Szemző Magdáról a Híres szombathelyi nők-sorozatban, de a tanárnő kiemelt szerepet kap azon a kiállításon is, amely a holokauszt 70. évfordulója alkalmából a Szombathelyről 1944-ben elhurcolt szombathelyi zsidóság békebeli mindennapjait idézi meg az Iseumban. A tárlat február végéig nyitva tart. Károly Frigyes pedig Szemző Magda tanítványa volt. Mint mondta, ha ő maga nem került volna a rendkívül nagy műveltségű, széles látókörű, a diákokat önálló gondolkodásra, felfedezésekre, személyes felelősségvállalásra  bátorító  magyartanár  személyiségének vonzásába (akkor nem tudták róla, hogy milyen sorsot cipel), talán ezt az IROM-konferenciát se rendezhették volna meg a Bolyai gimnáziumban. Károly Frigyes ráadásul „posztmodern játékot” űzött a felszólalásából, hiszen – amint végül lerántotta a leplet a titokról – kedves tanárát, Szemző Magdát jellemezve nem tett mást, mint néhány szó megváltoztatásával egyszerűen fölolvasta Fűzfa Balázs gondolatait az élményközpontú irodalomtanítás mibenlétéről.

Kötelező olvasmány nem is létezik?

Dobszay Ambrus (Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet) azzal a meglepő hírrel állt elő, hogy a kötelező olvasmány („mint olyan”) tulajdonképpen nem is létezik. A NAT (Nemzeti Alaptanterv)  a kerettantervekben realizálódó „közműveltségi tartalmakról” beszél  (lásd! listák); ezeknek a tartalmaknak pedig az a jelentőségük, hogy elsajátításuk által több nemzedék legyen képes közös nyelven beszélni, szót érteni a közös olvasmányélmények révén. (Már ha vannak ilyenek, ugye.) Dobszay Ambrus szerint mindenesetre a tanterv „túlhatalmától” tartani nem kell, elvégre a törvényi deklaráció is úgy szól, hogy a pedagógus kötelessége „nem a tantervhez, hanem a tanulóhoz való alkalmazkodás”. Úgyhogy Dobszay Ambrus szerint „adjuk meg a tantervnek (kánonnak), ami a tantervé (kánoné), s a gyereknek, ami a gyereké”. De mi az, ami a gyereké? Mindenekelőtt az „esztétikai élmény”, amely által egyre csak fejlődik a felnövekvő generációkban „a művészet-befogadási igény”. És bár kötelezőolvasmány-lista van, A kőszívű ember fiai mellett ott a megjegyzés is, hogy „vagy egy Jókai-regény”. Azt viszont  Dobszay Ambrusnak  mégsem sikerült elérnie, hogy A kőszívű ember fiai helyett a Cigánybáró legyen a néven nevezett kötelező Jókaitól. Mert „A kőszívű ember fiai az A kőszívű ember fiai”; mese nincs. Pedig az előadó úgy véli, a Cigánybáró „megdobogtatná a lányok szívét”, arról nem beszélve, hogy jóval rövidebb A kőszívűnél. Tessék választani! (És akkor a fantasztikus kortárs kínálatról nem is beszéltünk. Ne felejtsük el, hogy volt idő, amikor Jókai is kortárs irodalomként működött. Meg a Bovaryné is. Szegény Flaubert meg is kapta érte a magáét.)

Pedagógiai kínzóeszközök

És akkor álljon most itt egy nem kötelező, viszont ajánlott olvasmány – nem csak pedagógusoknak. Dobszay Ambrus idézte Daniel Pennac Nemkötelező olvasmány című (szintén nem hosszú) könyvének szabálygyűjteményét, amely az olvasó jogait veszi számba. Az olvasónak ezek szerint sok más mellett  joga van az oldalak átugrásához, a végig nem olvasáshoz, az újraolvasáshoz, sőt a nem olvasáshoz is. Pennac csak egyet kér, de azt nagyon: a könyv soha ne legyen pedagógiai kínzóeszköz. És tényleg ideje volna végképp lerángatni az irodalmat arról a  komoly és áhítatos és szent szobortalapzatról, ahova valamikor, valahogy  fölkerült: megfájdul a nyakunk, ha sokáig fölfelé bámulunk. Az irodalom ezt a pózt egyáltalán nem igényli.