Van teátruma Szombathelynek: felavatták a Weöres Sándor Színházat

Állunk az Akacs Mihály utcában és örömmel konstatáljuk az egykori szockórealista, ablakgyűjtemény Hemo, ami most már teljesen átformálva Weöres Sándor Színház, sokkal jobban fest a valóságban, mint a képeken. Némi távlati tér hiányzik a bejárat elől, azt gyanítjuk outsiderként, hogy jót tenne az oszolopos portálnak, ha kissé messzebbről indulhat neki a nyájas látogató, de ne legyünk telhetetlenek, már az is csoda, hogy annyi viszontagság után egyáltalán ismét kőszínháza lett a városnak.

Azon morfondírozva, hogy miért tartott ennyi ideig, csak arra tudunk gondolni, hogy a csekély húsz évig tartó nekifutás is a politika miatt történt, mint minden errefele. Az ugyebár világos, hogy az államnak nincsen pénze, azt a polgárok dobják össze, amikor reggelente nem további heverészéssel és sudoku-töltögetéssel, hanem munkával töltik a napjukat, hogy aztán adójukat az aktuális hatalomra bízva, normális közlekedést, biztonságot, gyógyítást és kultúrát és még egyéb dolgokat szeretnének kapni cserébe. Már ha az állam is így gondolja, és nem feledkezik el az adott vidékről megfejthetetlen okok miatt, mert akkor se teátrum, se út, se fejlesztéstámogatás.

Mielőtt azonban egyéb fejtegetésbe bonyolódnánk, megpillantjuk az ifjú szocialistákat, akik egy transzparensen köszönik meg az MSZP-kormánynak (a koalíciós partner, az SZDSZ száksz) és Gyurcsány Ferencnek az 1,8 milliárdos juttatást. Amit értünk is, meg nem is: teljesen jó, hogy a volt miniszterelnök elhozta saját pénzünk egy részét nekünk, másrészt viszont szerintünk köszönet azokat illetné, akik adóforintjaikat itthon állították elő, az elmúlt évek nem éppen adózóbarát környezetében.

De hát örülni jöttünk, még ha a január a fagyasztós formáját hozza, didergünk is rendesen az északias szélben pár százan. Mellettünk polgárőrök irányítják a forgalmat és Sanyit éppen arra kérik, tereljen odébb egy autót, mert oda szeretnék parkoltatni Csányi Sándor OTP-vezér és gazdag magyar ember járművét.

Az ünnepség maga a notabilitások bemutatásával kezdődik, a szpíker sorolja a neveket: Veres András szombathelyi püspök, a szlovén nagykövet, Hende Csaba honvédelmi miniszter, Molnár Ágnes és Szőcs Géza államtitkárok, Puskás Tivadar polgármester, megyei vezetők. Mellettük még számos közéleti embert igyekszünk azonosítani a tömegben, ami a téli öltözet és fejfedők miatt nem egyszerű feladat., viszont remek feladvány, ki van a rókabőr kucsmába ágyazva.

Kisvártatva a Deák Ferenc utca felől különös zajok hallatszanak, és mielőtt arra gyanakodnánk, hogy a másnapi teremtornára érkező, vad és zabolázhatatlan  REAC-szurkolók keveredtek az ünnepi területre, bemasírozik helyettük a Savaria Legio téliesített egysége és meghozzák a szalagátvágás elengedhetetlen kellékét, az ollót. (Tegyük hozzá, tudósítottunk már olyan avatóról, ahol elfeledkeztek róla, és egy szalonnázó bicskával kellett felnégyelni a szalagot.) Az impozáns légiós köszöntés közben megpróbáljuk megszámolni a gombolyagként  együtt mozgó és sodródó fotós és videós sajtómunkatársakat, de reménytelen, mindenesetre az utókor megnyugodhat, minden apró részletet legalább ötven fotón nézhet vissza, itt bizonyt mindent dokumentálnak.

Aztán következik az ünnepélyes átvágás, próbáltunk előzetesen tájékozódni, hogyan oldja meg az aktuális hatalom azt a problémát, hogy mégis csak az előző városvezető, dr. Ipkovich rúgta be színházépítés motorját – hogy nagyon hülye képzavarral éljünk, tehát az illendőség azt kívánja, hogy jelen legyen az avatón. Nos, Hende miniszter, Puskás polgármester, Szőcs államtitkár és Jordán igazgató mellé kiszólítják a térség képviselőit, így Kovács Ferencet, Ágh Pétert dr. Ipkovichot és dr. Neményt, és kollektív vágás következik. A szalag nem is tud ellenállni ekkora túlerőnek, a folyamatos fotóriporteri zárótűz közepette megadja magát, és Szombathely kőszínháza megnyílik. 

A ceremónia további részét már odabenn tartják, ami roppant bölcs döntés, és a mirelitté fagyó közönség hálás is érte. Az előtérben váltunk néhány szót dr. Ipkovich-csal, mondandójának lényege, hogy végre van színházunk, és megállapítjuk, az ex-polgármester visszakapta az előző ciklus vége fele, a ruhatárban leadott, legendás humorérzékét. A tömegben tévések vadásznak interjúalanyokra, Halmosi Zsolt vasi rendőrkapitány az egyik első célszemély, rögtön vallania kell arról, hogy mit gondol a teátrumról.

Dr. Puskás Tivadar avatóbeszédében áttekinti a város színháztörténetét, és történelmi pillanatnak nevezi a mostanit, majd arról beszél, bizony hosszú út vezetett idáig. Néhány szóval megemlíti, hogy parlamenti lobbizás és összefogás kellett a megvalósulásról, és a sajtó erről bizony nem számolt be. Kicsit szemrehányóan és önvádlón nézünk magunkba, mint sajtó, ám arra jutunk, hogy lapunk nyomtatott része már évek óta teljes oldalszélességű és élharcosi támogatást nyújtott a színházi ügynek. A polgármester ekkor már összefogásról szól, majd ökumenikus áldás következik három egyház részéről – ilyen méretű lelki segedelem mellett nyilvánvalóan esélye sincsen a rossznak, azaz csak is jó dolgok születhetnek Szombathely teátrumában.

Jordán Tamás színidirektor bejelenti, hogy Csonka Ernő festőművész megfestette, és a színháznak ajándékozta Weöres Sándor portréját, majd pedig az ünneplő publikum bevonul a terembe. Itt felfedezzük Csányi Sándort Fejes Péter Veszprém megyei főügyész (vele érkezett) és Molnár Miklós alpolgármester között, illetve Kocsis Korinna szépségkirálynőt azonosítjuk az első sorokban, a szép hölgyre is komoly fotósorozatok zúdulnak.

Hende Csaba honvédelmi miniszter tart egy frappánsan rövid beszédet, és mielőtt rátérne az ismert mesére, ami a mennyország és a pokol közötti különbséget mutatja be, arról szól, hogy a színházzal is úgy járt Szombathely, mint sok mással: járni járt, de nem jutott. Majd köszönetet mond Ipkovich és Puskás polgármestereknek, testületeknek, sajtónak, az építőmunkásoknak.

Szőcs Géza egy üres lappal folytatja, és Weöres Sándort idézve arra utal, ennél értékesebb nincsen, mivel akár remekmű is kerülhet rá - új színháznál ugyanez a helyzet, teszi a hozzá. Hallgatjuk Szőcs államtitkárt és egyre inkább az a meggyőződésünk, hogy túlságosan jófej ahhoz, hogy politikus legyen. Ezt maga is megerősíti, amikor felidézi Hende Csabához és Jordán Tamáshoz fűződő, régi barátságát, ami azelőtt kezdődött, hogy mindannyian nagyemberek lettek és még utána is bőven tart majd. Zárszóként egy Weöres Sándor kéziratot ajándékoz a színháznak, majd jöhet Az ember tragédiája.

Ennek részleteit nem fejtenénk ki, lévén, hogy amatőr műkedvelőként nézzük a vetített jelenetekkel kombinált darabot, és az elején lélekben megemlékezünk a Néphadsereg azon törzsőrmesteréről, akinek egykoron idéztük a „fukar kezekkel mérsz, de hisz nagyúr vagy” sort, és nevezett elöljáró három napig gondolkodott azon, hogy lecsukassa csekély személyünket, avagy büszkeségtől dagadó mellkassal járjon.

Az előadás alatt a nézőtéri klíma kapcsolóját valahogyan  sikerül negatív tartományba tekerni, így az estélyibe öltözött hölgyek meglehetősen vacognak már szünetre, a pauza alatt aztán orvosolják a malőrt.

A vastapssal zárult darab után az este a fogadással folytatódik, erre befutnak a színészek is, Ádámot egyedül látjuk előtűnni az öltönyösök falanxából, Lucifer már leszakadt róla, éppen egy kisebb társaságban diskurál.

Kelemen Zoltán toppan mellénk és  arról beszél, hogy okoztak némi nehézséget a filmvásznon kezdődő, vagy éppen ott végződő jelenetek. A színészek hol „lejöttek” a vetítésről, hol „átvonultak” oda, így aztán, akár egy robbantásnál, minden az időzítésen múlott.

Czapkó Antalt a fotósaink körül leljük fel, tőlük érdeklődik éppen, hogy volt-e előírt öltözet, dress-code, az estére, mert ő is sajtómunkásokhoz hasonlóan a lezser verziót részesítette előnyben az előadás utáni lazulásos levezetéshez.

Ezúttal Jordán Tamás mond pohárköszöntőt, majd jöhet a társasági csevegés étel és ital mellett. Az ellátás a darab egyes színeihez igazodik, a Prága felirat alatt például knédli szendereg, Párizsnál franciás kosztot kínálnak és így tovább -  a paradicsomleves jelenethez sorolását pedig végezze el mindenki maga. Úgy találjuk, hogy a borókás vadpörkölt a legkiválóbb, s bár bizánciként szerepel, nem emlékszünk arra, hogy Konstatinápolyt mikor sikerült magyar településként annektálni.

Úgy éjjel fél egy után kezd oszladozni a közönség, kinn az utcán nevetlen, fagyos január szél szaladgál, mögöttünk a kivilágított és átadott épület, így hát most már tény: 2011. január 22-től (ismét) van színháza Szombathelynek.