Örökölte a cipész szakmát Tóth Annamária

Amikor cipészre gondolunk, valljuk be, a legtöbben jóságos öreg bácsikát látunk magunk előtt, homlokára tolt szemüveggel, a szája sarkában a lábbeli talpalásához szükséges szegekkel. Az, hogy egy csinos, fiatal lány is ezt az ősi szakmát válassza, enyhén szólva nem tipikus. Pedig Tóth Annamária nemcsak hogy ezt választotta, hanem hivatásának tekinti még azt is, hogy a kézzel készített cipőt, sőt a cipőkészítő mesterséget is közelebb hozza az emberekhez.

Mary kislány kora óta alkot. A szombathelyi Művészeti Szakközépiskolában kapta meg a szakmai alapokat, ahol sok anyaggal és technikával megismerkedett. Erre lehetett építeni. Már ott vonzódott a bőrhöz, aztán tizennyolc évesen hirtelen találta meg az útját, amikor "felismerte", hogy a dédapja cipész volt. Valamiféle átörökített készséget érzett abban, hogy minden tapasztalat nélkül belevágva a mesterségbe, hamar közel került a jó megoldáshoz. A mai napig a dédapjától fennmaradt kalapáccsal, fogóval dolgozik.

Fotó: Nagy Jácint

Jelentkezett a MOME textiltervező szakára, ám elsőre nem vették fel. Immár BA-diplomával a zsebében, most is azt vallja, hogy a mesterségbeli tudást elsősorban a saját kíváncsiságától hajtva, tapasztalati úton szerezte meg.

- Szombathelyen, aztán Budapesten is bekopogtattam cipészekhez, és tőlük igyekeztem ellesni a technikát. Kiderült, hogy a legtöbbjük színpadi és artistalábbeliket készít, vagy a klasszikus vonalat erősíti, hiszen a kézműves cipőket leginkább az ilyen igényű réteg képes megfizetni. Nagyon sok cipőt szedtem szét, gyáriakat és kézzel készítetteket egyaránt, hogy tanulmányozzam a szabást, a technológiát. Megtudtam azt is, hogy nagyon sok rossz cipőt el kell addig készíteni, amíg egy jó lesz.

Mary saját bevallása szerint még ma is a szakmai alapokat tanulja, kísérletezik az anyagokkal, azok társításával, ám amit tud, azt szívesen megosztja másokkal. Kezdetben a lábbeli színe, ma már egyre inkább az egyedi fazon önkifejezési lehetőség a számára, így tulajdonképpen minden cipőt legszívesebben magának készítene. Megkértük, próbálja meg röviden összefoglalni, hogyan kell szandált vagy cipőt készíteni? Ehhez egy kaptafát vett a kezébe, amiről megtudtuk, hogy rengeteg sorozat van a birtokában méret és orrforma szerint.

- Az első lépés a pontos méretvétel a lábfej több pontján. Ezeket az adatokat felviszem a kaptafára, és úgy felbővítem, hogy az pont a szükséges formájú legyen. A talpat gumiból vagy klasszikus bőrből, nagyon erős ragasztókkal dolgozva felépítem, kiszabom. Ugyancsak kiszabom a felsőrész pántjait a megadott prototípus szerint, vagy akár új, egyedi formára. A pántot erősítékekkel, béléssel látom el. Végül egymáshoz rögzítem a talpat és a felsőrészt.

A kaptafa a cipész legfontosabb kelléke - a pontosan levett méretek alapján erre készül a nekünk épp megfelelő formájú lábbeli. Fotó: Nagy Jácint

Mary Budapesten, Sopronban és más városokban is tart szandálkészítő workshopokat. Nagy élményt jelent a résztvevők számára annak a tudata, hogy saját kezűleg készíthetnek használható lábbelit maguknak. Egy hétórás foglalkozás alatt megszületik egy pár szandál, persze ebben azért van egy kis csalás: Mary néhány munkaigényes műveletet előre elvégez, hogy a résztvevőknek csak a kellően izgalmas munkafolyamatok maradjanak.

Ami az alapanyagot illeti, a felsőrészhez elsősorban marhabőrt használ. A műbőrt nem kedveli, az nem elég tartós a cipőkészítésbe fektetett energiához mérten. A hideg, türkizes, kékes színeket részesíti előnyben, valamint az arany, ezüst, hologramos felületűeket, amelyek az utóbbi időben berobbantak a divatba, igaz, ő már korábban is előszeretettel használta őket.

Bár a cipő az igazi szerelem, az érdekes felületű bőrökből Mary készít karkötőket, nyakékeket, fülbevalókat is. Amikor a megjelenéséről faggatom, mosolyogva mondja: szereti felékszerezni magát, még a munkavégzéshez is. De ruhából és kiegészítőkből is lehetőség szerint csak egyedit visel. Vagy művészektől vásárol, vagy maga készíti el mindegyiket.

Szandálpánt kiszabása marhabőrből Fotó: Nagy Jácint

A Szombathelyről elszármazott lány szívesen jön haza, és nagyon örül annak, hogy akadt itt valaki, aki összefogja a kreatív tárgyalkotókat. Már többször vezetett foglalkozást az Égigérő műhely szervezésében: volt, hogy bőrékszert, máskor borítéktáskát, pénztárcát készített az érdeklődőkkel. Ilyenkor olyan munkadarabot választ, amely varrás nélkül, egy lapból összehajtogatva elkészíthető. De úgy véli, ilyenkor nem is annyira a tárgy a fontos, sokkal inkább a szórakozás, az együtt alkotás. Pesti foglalkozásait csak úgy becézi, a "modern fonó", egy kicsit pletyiklub, egy kicsit terápia.