1987-ben még attól tartottak, hogy pár évtized múlva ez a kisközség halott falu lesz

Buzás Lajos egy kézfogásnyi röpke pillanatban mindent el szeretne mondani magáról. A sághegyi szőlőmetszéseket, a szüretek hangulatát, a korai árvaságot, a gyerekkori segédkezéseket, melyeket borral köszöntek meg" a rokonok, a közelmúlt tsz-egyesítését, amikor két hónapig nem kapott pénzt az a szergényi parasztember, aki nem akart Kemenesmagasiba átpártolni. Buzás Lajos nyugdíjas ember, s két dologra büszke: arra, hogy az ő családfája és a Kovács név a legrégebbi a faluban, s arra, hogy három unokája közül kettő óvodás.

Különösen fontos jelentősége van Szergényben e mondatnak: január óta helyben az óvoda. A félezres kisközségben az elmúlt évekhez hasonló dolgok történtek, mint megannyi más, szerep nélkülivé vált társközségben. Megszűnt az a kevés munkahely is, ami volt, a gyerekeket reggel busz viszi a szomszédos községbe, a munkásokat ugyancsak. Szergényben e kényszerű vándorlás annál is inkább fájó volt a helybelieknek, mert három iskolaépület, majorsági istállók, tsz-irodák maradtak üresen. S ami várható volt, nem épült egyetlen új ház sem a Marcal menti faluban.

Ha az iskolából nem szűrődik ki a gyerekzaj, ott valami végérvényesen megszakad" - jut eszembe egy innen meglehetősen távoli vas megyei kisközségben élő idős pedagógusnő mondata. Hasonlóan éreznek a szergényiek is.

- Ebbe egyszerűen nem tudtunk belenyugodni - mondja Somogyi Gyuláné, miközben a művelődési ház könyvtárszobájában a többi asszonnyal együtt a hosszú asztalt terítik. Az óvodaavatás után ebédre várják az építőket, a szerelőket, a társadalmi munkásokat, a tanácsi és tsz-vezetőket. Valamint tenni kéne, zakatolt bennünk idősebbekben, örökké a gondolat. A bátorságot, a kezdeti lökést aztán egy nyilatkozat adta meg nekünk. Egy alkalommal hallottunk dr. Bors Zoltánt beszélni a tévében. Arról szólt, hogy a kisfalvakban, ahol legalább tíz kisgyerek él, ott lehet szorgalmazni az óvodaépítést. Több se kellett nekünk asszonyoknak, felkerestük személyesen a megyei tanácselnököt, s mondtuk, hogy nálunk ennél is több - húsz-huszonkét - óvodás jár a szomszédos Kemenesmagasiba. Itthon szeretnénk nekik óvodát.

A Vas Népe riportere harminc éve a szergényi óvodában látta az egyetlen megoldást, hogy reménykedni tudjanak a jövőben Fotó: VN-archív

- Megkaptuk a beleegyezést, a többi már a mi dolgunk volt - veszi át a szót molnár Sándorné. Falugyűlésen, a boltban, az utcán sokat beszélgettünk erről, hogyan készítsük, mennyi pénz kellene, miképp fogjunk hozzá, a részletekről Bokányi Imre elöljáró, a fiatal pedagógus beszél:

- Lelkesedett mindenki, még az is felajánlotta a segítségét, aki rég nem szülőfalujában él. Vincze Péter a VASITERV-nél dolgozik, ő például társadalmi munkában elkészítette az óvodának kiszemelt Geis-ház tervét. Így alakítottuk ki 160 négyzetméteren a játszótermet, az öltözőket, a mellékhelyiségeket, a főzőkonyhát, a tárolókat. A későbbiekben pedig felújítjuk az orvosi rendelőt, a kispostát, sőt, házasságkötő termet is kap a falu.

Az első 100 ezer forintot házról házra járva közadakozásból gyűjtöttük össze. Mindenki adott. Ekkor már az óvoda ügye rég nemcsak annak a 22 kisgyermeknek az ügyét jelentette a szergényieknek, hanem mást is. Erről talán Molnár Sándorné szóljon:

- Attól féltünk, hogy pár évtized múlva ez a kisközség halott falu lesz. Az óvodában láttuk az egyetlen megoldást, hogy reménykedni tudjunk a jövőben.

A pénz összejött. a Kemenesmagasi Közös Tanácstól, ahol a tanácselnöknő Németh Endréné is őszinte támogatója, segítője volt az elképzelésnek, megkaptak minden olyan pénzt, ami a szergényieket illette. Aztán eladták a templom mögötti nyárfást 100 ezer forintért. 50 ezret adott a tsz, a tehót is hozzátettük, s megkezdődhetett a Geis-ház felújítása, rendbetétele.

Szentgyörgyi Gyula végezte például az egész épület vízvezeték-szerelését.

- Nem egészen hat hónap alatt végeztünk a munkával. A nyugdíjasok nyáron napközben, a többiek munka után, vagy éppen hétvégeken dolgoztak. A közös akarat, az önkéntes támogatás és a társadalmi munka eredménye, hogy ma itt ünnepelhetünk.

A 22 szergényi kisóvodást egy óvónő és egy dajka fogadja, a főzőkonyhában egy szakácsnő és egy konyhalány főz nekik.

Jókedvű, népes társaság üli körbe a hosszú, terített asztalt. Élcelődnek, viccelődnek a férfiak, de az asszonyok, akik az ebédet készítették, nem ülnek le. Félkaréjban állnak, úgy kapcsolódnak a beszélgetésbe. Valaki megjegyzi, hogy tavaly 9 gyerek született Szergényben. Mások Horváth Lajossal, a tsz-elnökkel évődnek: figyelmébe" ajánlják az elhagyatott tsz-irodát, melyet egy kis odafigyeléssel" még meg lehetne menteni az enyészettől. Aztán egyre több szó esik az öregekről: nincs napközi-otthon a községben. Körvonalazódnak az elképzelések, a jövő tervei, s amikor a süteményeket hordják körbe az asszonyok, már arról beszélnek, hogy vissza lehetne hozni az alsó osztályosokat is Szergénybe. Elvégre megvan még az iskolaépület, s a tanítók sem költöztek el a faluból.

- A többit pedig majd mi elintézzük - kacsint rám az egyik asszony, már pontosan nem emlékszem, melyikük.