Örülsz, hogy nem lőnek rád! - Egy major élete a rendszerváltás szemüvegén keresztül

Ha ez és a mellette levő tábla nem lenne, akkor csak a műúton elhúzó autók rendszámából tudhatnád meg, hogy odaát vagy. A kapu mellett szögesdrót, két méteren. Ennyi maradt a vasfüggönyből. Az árokba lökve gépkocsiakasztó rozsdásodik, a vashegyek némelyike elgörbült. Csend van, kihalt az ország szélén álló Ómajor is. Ha kedved van, átsétálhatsz a határon, üres az osztrák oldalon a laktanya is. A kutya sem törődik veled, falak leomlottak, többé nem óvjuk honosított ázsiai rendünket Európától.

Bemegyek a majorba. Diófák ringatóznak a könnyű szélben a falu felőli oldalon. Valaki bízott a jövőben, azért ültette őket. A jövőben, amelyik szebb lesz, emberibb világot hoz és nem pedig harcokat, tiltásokat, irigykedést és acsarkodást a szent eszme uralma alatt. Sokan farkassá váltak, mert a tilalmak között nekik mindent szabad volt tenni és nem tenni. A törvény csak a földi halandókra volt érvényes, a kiváltságosok más elbírálás alá estek.

A magára hagyott major a Mária-szoborral. Fotó: VN-archív

Nézem a viharvert épületeket, önkéntelenül is elindulnak a gondolataim gyermekkori olvasmányaim nyomán. Ha kémtörténetet írnék, akkor a majort telepakolnám ádáz és galád imperialista ügynökökkel, akik a szocialista rend megdöntésére szövetkeznének éjnek idején. Természetesen, valamennyi rossz arcú, hétpróbás gazember lenne, nem hiányozhatnának az egykori katonatisztek és volksbundisták sem. Az elvetemült gengszterek innét indulnának harcba a néphatalom ellen, ám ekkor jönne Kántor, a tyutyukám, a Munkásőrség és az összes árulót legyőznék. Arra kár is lenne gondolni, hogy az árulás belül történt... s azért nem akasztottak, csak nyugdíjazták.

A falakon itt-ott golyónyomok látszanak. Kit tudja, ki lőtt kire és miért. Ha a megroggyant ajtón át belépsz a főépületbe, meglepődve veszed észre, hogy gabonatárolásra használták. Az emelet üres, a falakon firkálások, még ennyi nap, ezzel és ezzel itt... A sivárság és a sötétség ékes bizonyítékai. A major valamikor a bajor királyi herceg tulajdonában volt, tőle vette meg egy gazda a harmincas években. 1960 óta a tsz tulajdona. Forgatom a Földhivatalban a nyilvántartó lapot, az 1960/2890. számú irat alapján állították ki. Elvették attól, aki fizetett érte. Államosítás, szövetkezeti tulajdonban vétel, vagy rablás? Ha törődnének vele, akkor azt lehetne mondani, volt értelme. Ám a falak repedeznek, dőlnek, a tető már roskadozik, az épületek csendesen haldokolnak. Az istállóban a jászol megmaradt, de a helyiségben csaknem mennyezetig tornyozták fel a vegyszeres hordókat. A kénes szag szinte fojtogatja a belépőt. A földön döglött egér, valóságos csoda lenne, ha élne.

Idáig tartott Magyarország. Fotó: VN-archív

Hatalmas akácfa teríti szét az ágait az udvar felett. Indulok vissza a faluba, két szobor áll a diófák között. Szomorú, szakállas Krisztus arc tekint le az idetévedőre, a talpazatán német nyelvű felirat: Jöjjetek hozzám mindannyian... A másik Szűz Máriát ábrázolja, 1938-ban a Szent István emlékévben emelték. Furcsa, de épp itt a határon, amelyet önkényesen vontak meg, hatalmas darabot kiszakítva az ország testéből, jutnak eszembe a régi ének sorai: „Magyarországról, édes hazánkról, ne feledkezzél el szegény magyarokról".

Itt kezdődik, vagy éppen végződik az ország, ez a köpésnyi, szabdalt föld Európa közepén.