Földre szállt felhők a Rába fölött - a boldogság csak ilyen

Csak azt kellene gyorsan kitalálni, hogy mi jár annak, aki helyesen tippel. Pedig (és ezt mostanában szinte mindig kifelejtik a játékból) a jutalom maga a fotó, a látvány, a kompozíció. Valahogy úgy, ahogy egyszer csak az eljárás válik ítéletté. Hát akkor nézzük meg jól. „Egyszer megláttam a ködöt a nagy fényességek mögött", mondja József Attila, de itt másféle, könnyű és lélegző ködök követik a folyót: párás tekintetű, földre szállt angyalok a  készülődő nagy fényességek előtt. És miközben a képpel szemben  szinte látjuk (legalábbis mintha éreznénk) a kora  őszi reggelt éppen keretbe foglaló fotóst, egy óvatlan pillanatban mögénk lopakodik Kosztolányi meg Esti Kornél is. Együtt utazunk azon a régi vonaton, kora ősz van, vadregényes tájakon haladunk át: „Ebben a pillanatban kezdődött az a boldogság, melyről beszéltem, az a boldogságom, melynél eddig sohasem volt teljesebb és különb. (...) Képzeld, esett a hó, ily kora ősszel, mint valami meglepetés vagy ajándék az égből, s kisütött a nap. (...) Mindössze oda akarok kilyukadni, hogy a boldogság csak ilyen. (...) Csak átmenet, közjáték." Pont olyan átmenet és közjáték, mint a hófehér ködfátyol a folyó fölött az őszi  napfelkelte derengésében.  Na jó, áruljuk el. A boldogságot egy körmendi erkélyről pillantotta meg és csípte nyakon Szendi Péter.