Kriminológia az álma: Takáts Réka, akiben nem veszett el Agatha Christie

Takáts Réka a szombathelyi Paragvári utcai Általános Iskolába járt, majd a Kanizsai Dorottya Gimnáziumban érettségizett. Jelenleg szociológia szakos az ELTE-n, a társadalomtudományi kar hallgatói önkormányzata kommunikációs bizottságának elnöke. Azt mondja, menet közben beleszeretett a politológiába, így azt a mesterszakot is el fogja végezni.

– A kriminológia a szerelmem, a politológia meg az életem lesz – fogalmaz az egyetemista lány, aki nemcsak két mesterszakot szeretne párhuzamosan végezni, de aztán doktori iskolába is jelentkezni akar.

Takáts Réka az Eötvös Lóránd Tudomány Egyetem szociológia szakára jár, két mesterszak elvégzését tűzte ki célul: a kriminológiát és a politológiát. Úgy véli, ma nem az számít, hogy kinek milyen diplomája van, hanem hogy hányféle. Fotó: Takáts Réka

– Úgy látom, hogy ma nem az számít, hogy kinek milyen diplomája van, hanem, hogy hányféle. Mindenki meglepődik, hogy én még legalább nyolc évig tanulni akarok, de tudom, képes vagyok rá, hogy meg tudom csinálni. Néha úgy érzem, hogy mennék inkább fagyit árulni, de valójában remélem, nem fogy el a lelkesedésem. Azért választom a politológiát inkább hivatásul, mert a kriminológiával igazán itthon nem lehet foglalkozni, Magyarországon nincsenek olyan kaliberű gyilkosságok. Érdekelnének a gyilkos elmék, a profilkészítés, az ölési módszerek, amelyeket megvizsgálva le lehet szűkíteni azok körét, akik az elkövetők lehetnek. 12. osztályos koromig az orvosira készültem, eredetileg sebész akartam lenni, de aztán rájöttem, hogy az a családcentrikusságommal nem összeegyeztethető. Mindenképpen emberekkel, a társadalommal szeretnék foglalkozni.

Réka egy nagyon izgalmas szemináriumi dolgozatáról mesél, amit ebben a félévben írt harmadmagával „Devianciák az államszocializmusban – Prostitúció a szocializmus idején, Magyarországon" címmel. Ő rendőri szempontból közelítette meg a témát, az egyik társa a téma szociográfiai megjelenését mutatta be, a másik a Sztálinvárosba kitelepített prostituáltakról írt.

– Szerintem érdekes ez a téma, mert ez egy sötét dolog, mindenki tudja, hogy mióta ember van a földön, létezik, csak nem szeretünk beszélni róla, pedig sok „használója" van, minden történelmi korban érdemes megnézni. Sokkal elfogadóbbak vagyunk, mint a szocializmus idején, ma már nem annyira kirekesztőek az emberek, ma már az „eszkortlányok" megnevezéssel tiszteljük meg a prostituáltakat. Szerettünk volna interjút készíteni közülük egy olyannal, aki a szocializmus idején is dolgozott, de nem találtunk ilyet.

Réka a kutatásai alapján leírja, hogy a szocialista eszmerendszerhez és erkölcsösséghez nem illeszkedett az, hogy egy nő áruba bocsássa a testét. A Balügyi Szemle 1976 decemberi kiadását idézi: a prostituáltak „a nihilizmust vallják magukénak, és az életnek a léha, könnyebbik oldalát választják". A hivatalos álláspont az volt, hogy a prostituált maga tehet a sorsáról. A rendőrök három csoportot különböztettek meg: a lakás- és munkanélkülieket, akik kizárólag a testük áruba bocsátásából élnek, a lakással és munkahellyel rendelkezőket, akik presszókba járnak ismerkedni, és aztán lakásra, szobára mennek, illetve a luxusigényeik miatt prostituálódókat, akik valutához akarnak jutni, kapcsolataikat diszkréten intézik, foglalkozásuk is van: fodrász, kozmetikus, pincérnő.

– Azt hittük, egyszerű lesz a prostituáltakról írni. Mondták, menjünk az Országos Rendőr-főkapitányságra, ott vannak dokumentumok. Mentünk, ott meg mondták, hogy nincsenek. Nem volt könnyű anyagot gyűjteni. Az interneten találtam például azt az 1986-os levelet, amit a népszerű nyuszis magazin írt a magyar kormánynak: jönnének Magyarországra lányokat fotózni, hogy általuk reklámozzák Budapestet nyugaton. A külügyminisztérium sajtófőosztályán ekkor – a nyolcvanas évek második felében – már nyitottabbak voltak, mint 20-30 évvel azelőtt, legalábbis ez derül ki egy elvtárs leveléből. De azt, hogy lett-e valami a fotózásból, végül nem sikerült kideríteni.