Néha ki kell mondani: ég veled! - Horváth Nikoletta jegyzete

Ha a szeretteinkről, barátainkról van szó, akkor ez a ragaszkodás természetes. Ám sokszor a már érezhetően meglazult, olykor megromlott kapcsolatainkba is tíz körömmel kapaszkodunk. Néha ki kell mondanunk: ég veled! Néha mernünk kell lépni, néha éreznünk kell az időt, ami megérett a cselekvésre.

Nem könnyű azzal szembesülnünk, hogy egy-egy régen jól működő, számunkra fontos kapcsolatunk tüze hirtelen kiégett. Valószínűleg azért ez nem következett be olyan gyorsan, legfeljebb nem vettük észre az apró jeleket. A lángokat elaltató eső csak csepegett, majd csendesen esni kezdett, de mi már csak arra eszméltünk fel, hogy bőrig ázva didergünk, egyedül, a fáklya fénye nélkül, a sötétségben. Hogy miért ragaszkodunk mégis olyan megveszekedett módon az elmúlthoz, az egykori illúziókhoz? Mert lelkünknek, szívünknek fáj, hogy így alakult körülöttünk minden. Titkon önmagunkat is hibáztatjuk, és nagyítóval keressük az okokat.

Amikor már leszakadni látszik életünk fájának gyönge ága, lelkünk súlya alatt mi akkor is körmeinkkel belevájjuk magunkat a törzsbe, és kapaszkodunk, bízva abban, hogy majd az idő mindent megold. Még mosolygunk, még puszit intünk, de a szomorúság a szemünkben és az az idegen, újszerű hidegség a lelkünkben már tudatják velünk: útjaink elváltak egymástól.

Téves az a nyugati világban oly népszerű elképzelés, miszerint a búcsú csak véres cincálás lehet. Korántsem. Tovább lehet állni mély tisztelettel, szeretettel a szívünkben.

Aki lélekben éretlen, nincs felkészülve egy ilyen lépésre, az nyilván verbálisan, mentálisan ki fog kelni magából, és nem fogja érteni a tettünket. De ne feledjük el, hogy szeretni nem csak úgy lehet, ha agyonajnározzuk a másikat, sőt. Vannak helyzetek, amikor a búcsú az egyetlen tisztességes megoldás. Még ha ezt a másik fél nem is látja be, egyelőre.

Viszlátot inteni daccal, dühvel csapkolódva mélységesen egyszerű, és túlságosan emberi tett a szó pejoratív értelmében. Ám szeretettel, elfogadással, hálával telt szívvel ég veledet kiáltani olyan út, amely mentén még nyílnak a virágok, még él a természet, és amely út szegélyezte bokrok ágain még ott ülnek halhatatlanul az egykori édes emlékek.