Kelecsényi Csilla szőkesége, művészeti kalandjai és a világ részletei - Új tárlat nyílt a Répce Galériában

- Amikor 1983-ban Kelecsényi Csilla megkapta a székesfehérvári Smohay Alapítvány díját – ezt fiatal, de máris láthatólag jelentős művészeknek adták –, valaki megkérdezte, igaz-e, hogy a díjat csak szőke művésznők kaphatják meg. Előtte Lugossy Mária szobrász és El Kazovszkij festő volt a díjazott. Akkoriban még ifjú tehetségnek számítottak, akik előtt ott állnak a következő évtizedek merész és vonzó művészeti kalandjai, és véletlenül mindhárman  szőkék voltak. Az alapítvány azonban a hajszín iránt érzéketlennek mutatkozott, annál jobban érdekelte a művészi teljesítmény. Így tűnt ki a szóba jöhető jelöltek közül abban a nevezetes esztendőben Kelecsényi Csilla.

Ezekkel a mondatokkal kezdte a Ferenczy Noémi-díjas Kelecsényi Csilla tárlatának megnyitóját a kiváló, Széchenyi-díjas művészettörténész, Kovalovszky Márta Répcelakon, a Répce Galériában. Majd azzal folytatta, hogy a textil akkoriban már nem volt „divatban”. Kitartott ugyan még egy darabig az „aranykor” lendülete, de már véget érni látszott az a sziporkázó néhány év 1968-1975 között, amelyben újra felfedezett technikák és korábban ismeretlen ötletek, gondolatok bukkantak fel gyors egymásutánban a közönség, a szakma és a művészettörténet ámuló szemei előtt. És már javában fújdogált az új idők szele, nyomában új kérdések, és új helyzetek törtek be az izgatottan ragyogó textilvilágba.

- Különös jelentőségű korszak következett ekkor - folytatta Kovalovszky Márta az időutazást. - A hetvenes évek közepe és a következő évtized dereka között két fontos folyamat zajlott. 1975 körül Európa szerte feloldódtak a műfaj-határok, eltűntek a válaszfalak képző- és iparművészet között, s ez így van ma is: nem képző-, nem ipar-, csak művészet létezik. A nyolcvanas évek elején aztán az újfestészet hullámai sodorták magukkal a művészeket, egy időre diadalmasan birtokba véve munkáikat, műhelyeiket. Nem volt váratlan, hogy rajta hagyta nyomát a magyar textilesek tevékenységén is.

Kelecsényi Csilla eredetileg textilesként indult pályáján.  Elődeitől azonban mindenek előtt kíváncsiságot és bátorságot örökölt, így aztán nem is lepődött meg senki, amikor megannyi textil-kompozíció után egyszerre festeni kezdett. A látható, a fogható világ részletei, szilánkjai, a törmelék érdekelte, érdekli leginkább.

- Azt a különös, pillanatonként, négyzetcentiméterenként változó, folytonosan hunyorgó és csillapíthatatlanul nyüzsgő szövedéket kutatja máig, amely már korai munkáinak, szálvágásainak, installációinak is titokzatosan rejtőzködő alapanyagát jelentette - állapította meg róla a művészettörténész.

A Répce Galériában látható festményeit is a töredékek uralják. Ezúttal építészeti részletek, homlokzatok, pillérek, ormok, oszlopok töredékei omlanak-halmozódnak egymásra, ablakok nyílnak a semmibe, a valaha-volt egész darabkái fedik, takarják egymást, körvonalaik elcsúsznak, elmozdulnak a térben. A 18. század utazó rom-festőinek szeme előtt vibrálhattak így az antik épületromok, ha Rómában  meg-megállva elbámészkodtak az elmúlt idők omladékai felett.

- Az egymásra rétegződő építészeti tagozatok, az omlásnak indult gondolatok és a köztük átsuhanó sejtések Kelecsényi kompozícióin egyszerre fenyegetően és barátságosan, hívogatóan és rejtélyesen, idegen közegként vonják magukhoz a tekintetet, ki nem mondva, inkább csak érzékeltetve a homályos mélységet, ahol – mint a képeken itt is - a kimondhatatlan bújik meg a rétegek között. Aki errefelé járva eljut a kiállításra, az meglátja és megérti majd a Kelecsényi Csilla képein feltorlódó, barlangszerűen ránk boruló, váratlanul nyakunkba zúduló szomorúságot is. Ha nem figyelmezteti is felirat, megérzi majd a töredékekben lappangó omlásveszélyt.

A kiállítás június 6-áig tekinthető meg.