Egy igazi testnevelő - Simon Gyula 40 éves tanári és edzői sikereiről

A legjobban azok jártak, akik a középiskola után a sportot választották fő csapásiránynak, esetleg testnevelőtanári pályára léptek. Az egyetemen, főiskolán jól meg lehetett élni abból, amit Simon tanár úrtól tanultunk. Az óráinak, edzéseinek különlegességét az adta, hogy mindent tudtunk, mit miért csinálunk. Ott, az atlétikai számokkal, technikákkal való megismerkedés során nyertek értelmet a fizika törvényei. Szakmája professzora volt elméleti, pedagógiai, pszichológiai tudása révén – és művésze is. Nem sokan képesek arra – hogy labdajátékokhoz elkötelezett kamaszokkal megszerettessék az atlétikát is.

– Sokáig én magam is elkövettem azt a hibát, hogy azt mondtam a gyerekeknek, ez a dolgod, ezt csináld. Aztán rájöttem, hogy milyen fontos a tudatosság. Mindig elmondtam, hogy mit miért tudunk hasznosítani . Vegyük az egyszerű bukfencet. Egy után sem tud mindenki felállni, sokan szédülnek, hát ha még sorozatban többet csinálnak. A gyakorlás arra jó, hogy hozzászoktassuk a szervezetet a fordulás okozta nyomáskülönbséghez. Edzett érrendszerrel elfelejthetnénk az agyvérzést – mondja Simon Gyula, és már utazunk is vissza az időben. – Nem tetszik, ami ma gyakori az iskolákban: a testnevelők elbütykölnek a legjobbakkal, a többiek pedig azt csinálnak, amit akarnak. Pedig az egészségfejlesztést mindenkire kell vonatkoztatni. Annak idején a szakdolgozatomat a testnevelés osztályozásáról írtam. Szerintem szükség van rá, de testre kell szabni az elérendő szinteket, a retardáltabb, vagy kevésbé jó képességű gyerekeknek nem ugyanolyanokat kell kitűzni, mint a legjobbaknak. Hanem olyanokat, amelyeket szorgalommal el tudnak érni, és a fejlődést kell értékelni. Ez sikerélményt jelent, így ők sem utálják meg a mozgást, a testnevelést. Igénytelen edzés- és  óravezetéssel nincs fejlődés.

Munkájáért jó pár elismerést vehetett át Simon Gyula, de a legkedvesebb az NLG 1981-ben végzett testnevelés-tagozatos osztályától a 25 éves érettségi találkozójukon kapott serleg, amely sok középiskolás országos bajnoki címet idéz (Fotó: Horváth Erika)

Amikor a hivatásáról van szó, a most 82 éves Gyula bácsi ugyanolyan szuggesztív, meggyőző, mint annak idején a Nagy Lajos Gimnáziumban, ahol 1974-től nyugdíjazásáig dolgozott, vagy az atlétikapályán. Amúgy nem szolgál jól az egészsége; ágyhoz kötött, az érszűkület megtette a magáét, nem kerülhette el a sebészeti beavatkozást. Felesége segíti, és három gyermeke – két lánya és a fia –, valamint hat unokája szorít a gyógyulásáért.

Mesél az életéről – neki ez az út volt kijelölve. Somlószőlősről származik, Pápán járt gimnáziumba. Amelynek tornatermét a városban állomásozó orosz katonák is használták. Nagy szerelme volt az atlétika, de a sportos oroszok révén ismerkedett meg több sportággal, például a kosárlabdával és a röplabdával – utóbbiban NB I-es játékos lett –, na meg az orosz nyelvvel. Utóbbinak nagy hasznát vette, amikor 1956-ban rá esett a választás, neki kellett fehér kendővel szembemennie az Alkotás úton a tankok rászegeződő lövegeivel, hogy átadja az oroszoknak a katonai gyakorlatok miatt gépfegyverekkel és kézigránátokkal teli Testnevelési Főiskolát.

Igen, a TF-et, ahol – egy súlyos, egyéves kényszerpihenőt jelentő tüdőgyulladás miatt – 1958-ban szerzett diplomát.

–Nagyszerű szakembergárdától tanulhattam, egyetlen elméleti vizsgán sem volt jelesnél rosszabb jegyem. A TF 1956-os évkönyvében az írták: szerencsére vannak olyan tanárjelöltjeink, mint Simon Gyula.

A testnevelői pályát Ajkán kezdte. Nagyon mostoha körülmények között, tornaterem és pálya nélkül egy szakmunkásképzőben tanított, mégis országos, sőt nemzetközi sikerekre tudta vezetni a tanítványait. 1974-ben költözött Szombathelyre, ahol szintén megtette a magáét. Elsősorban a Nagy Lajos Gimnáziumban. Például a szombathelyi iskolák között ott alakítottak ki először konditermet – a szenespincéből. És az a rengeteg középiskolás egyéni és csapatbajnoki cím, érem, amit a tanítványaival – nem csak atlétákkal – elért.

– Nagyon nagy köszönet Kártyás László igazgató úrnak és a testnevelő- és edzőkollégáknak, akik még segítették az atléták kiváló teljesítményét.

Dolgozott a Haladásban és annak sportiskolájában atlétaedzőként szintén '74-től, aztán a dobókhoz került. 1990-ben egy évig Németh Pált helyettesítette.

– Becsültem Palit, csoda, amit elért a szegényes körülmények ellenére.

Miután a mesteredző a legtöbb tanítványával távozott az egyesülettől, 1992-től 2001-ig ő irányította az ott maradottak edzéseit.

– Kevesen tudják, hogy 1994-ben én lettem az év atlétaedzője. A diszkoszvető Horváth Attila edzőtől edzőig vándorlása után nálam kötött ki. Egy év közös munka után országos csúcsot ért el, ami akkor a világ legjobb eredménye volt. Elég sok más elismerést is kaptam. A nagyobbak: Szombathely Pedagógus Életműdíja, a Vas megye Sportjáért és a Magyar Sportért elismerés. De nem ezek a legfontosabbak. Annak idején a gimnáziumban én voltam a legjobb tanuló, és később sokszor megjegyezték azt, hogy többre lettem volna hivatott, mint a TF-et elvégezni. Erre mindig az volt a válaszom: sorold fel, hogy a te szakmádban milyen eredményeket értél el? Én nagyon hosszasan sorolhatom. A 40 éves tanári és edzői pályafutásom során mindig becsülettel végeztem a munkámat. A tanítványok közül nagyon sok nevet említhetnék, akiknek segítettem a fejlődését. Csak néhány: Vida József, Németh Zsolt, Annus Adrián, Benczenleitner Ottó. A közéletben szereplők közül Papp Károly országos rendőrfőkapitányt emelném ki, aki kiváló sprinter volt. És ne feledkezzünk el Lorencz Péterről, aki mindmáig az egyetlen Vas megyei paralimpikon, sajnos 2012-ben elhunyt. 1984-ben magasugrásban bronzérmes, 100 méteren negyedik, 400-on kilencedik lett, három Eb-ről két ezüstöt és két bronzot hozott. Sajnos sohasem ismerték el igazán, máig nem tudtam elérni, hogy felkerüljön a neve a vasi olimpikonok falára.