A 20. század legjobb Vas megyei sportolójára emlékeztek a súlyemelőversennyel

A verseny, a terem a legfontosabb emlékezés, hiszen a kiváló súlyemelő élete jelentős részét, legszebb éveit a hazai és a világ jelentős eseményeinek helyszínein, dobogóin töltötte. A vasak, a nehéz vasak világában aratta sikereit, ez volt az élete.

A koszorúzással egybekötött emlékezésen, lakóháza előtt, a róla elnevezett téren megjelentek is róla beszéltek. Azok is, akik eredményei miatt tisztelték, volt tanítványai, diákjai, barátai és természetesen legközelebbi hozzátartotói és a családja. Felesége, lányai, vejei és unokái.

De nézzünk vissza egy kicsit az időben. Jómagam első emléke az, amikor 1964-ben a Tokióban nyert olimpiai ezüstérem után hősként ünnepelték a Művelődési és Sportházban. Aztán a talán általa is a legszebb városnak tartott Berlin, ahol 1966-ban hatszor(!) játszották tiszteletére a magyar Himnuszt. Négy év múlva, a Szombathelyen rendezett Európa-bajnokságon már a zsúfolt Sportház nézőivel együtt tapsolhattam a három fogásnemben elért 500 kilós összetett eredményének. Olyan földrengésszerű ünneplés volt ez, mintha olimpiai, vagy netán világbajnoki aranyat nyert volna.

Tóth Géza fénykorában, amikor sikert sikerre halmozott itt nyomásgyakorlat közben 
Fotó: VN-archív

Kapcsolatunk akkor fejlődött egyre szorosabbá, majd évek múlva barátsággá, amikor a Vas Népe sportrovatát vezettem. Sokat beszélgettünk, beavatott a kezdetekbe is. A sorokpolányi, általános iskolás gyerekkori. majd a szombathelyi polgári iskolás évekbe. Focizott, mint a többi gyerek, a sportág akkori hazai színvonala miatt nem kellett toborzókat tartani. Aztán Budapest következett, a kollégiumi évek, a II. Rákóczi Ferenc Gimnázium, ahol érettségizett. 1954-ben a Testnevelési Főiskola hallgatója lett, testnevelő tanárnak készült, de még ott is focizott. Remek fizikai adottságai miatt nem volt nehéz az erős emberek sportjához, a súlyemeléshez csábítani. Détár László hívta a vasak közé. Gere Sándor pedig nyaranta levitte Tatára, az edzőtáborba, innét már nem volt megállás.

Pályafutását sorozatos sikerek kísérték. Csak a legnagyobbak összegzése is óriási eredménylista. Tokióban szerezte olimpiai ezüstérmét, világbajnokságokon összesen 14 érmet emelt össze, négy aranyat, két ezüstöt és nyolc bronzérmet. Európa-bajnokságokon 11 érmet akasztottak a nyakába, öt aranyat, két ezüstöt és négy bronzot. Ez azt jelenti, hogy Tóth Géza a különböző világversenyeken kilencszer(!) hallgatta elérzékenyülten a dobogó tetején a magyar Himnuszt. Mint fentebb említettem, Berlin volt a csúcs, ott összesen hatszor.

1958-as hazatérése után edzett, utazott a válogatottal, s testnevelést tanított a Savaria Gimnáziumban, így teltek a szombathelyi súlyemelés megalapításának évei. Edzéseket tartottak a 2-es posta melletti tekepályán, a Szalézi templom pincéjében, a Savaria öltözőjében, majd a Haladás pálya lelátója alatt. 1972-től főfoglalkozású edzőként dolgozott a Haladásnál, ekkor kereste meg a megyei tanács elnökét, dr. Gonda Györgyöt. Az országosan elismert vezetőtől egy 10x10-es súlyemelő terem megépítését kérte. A megyei vezető válasza ez volt: Géza, gyere vissza egy hét múlva olyan terem vázlatos tervével, amely 20 év múlva is megfelelő lesz. Visszament, megépült, azóta is a legjobbak között van (persze közben felújították) és a nevét viseli.

Tóth Géza életműdíjat is kapott

1978 júniusában a holland szövetség meghívására Maastrichtba utazó Haladás sportküldöttség tagja lehettem. A versenyen kívül a vendéglátók igyekeztek tartalmas programokkal kitölteni a verseny előtti és utáni napokat. Akkor még az ilyen utazások alkalmával fontos volt a nálunk nem kapható áruk beszerzése is. Egyik napon a városon kívüli bevásárló centrumba buszoztattak bennünket. Az áruházban Tóth Géza dicsérete volt a hangosbeszélő ismétlődő programja. Az ünnepelt sportember tiszteletére amíg ott tartózkodtunk, mindenki 50 százalékos áron vásárolhatott. Az ottaniak telefonálgattak ismerőseiknek, s egyre duzzadt a vásárlók száma.

Nyugdíjba vonulása után sokszor volt szomorú találkozásainkon. Egyrészt azért, mert edzőként nem engedélyezték külföldi munkavállalását, ezért kényszerből évekig építőipari segédmunkásként dolgozott a szomszédos Ausztriában. Az is bántotta, hogy az eredményeinek elismerésére épült teremben egy idő után nem volt szívesen látott vendég. Ennél is jobban bántotta az, hogy nem kapta meg a Szombathely díszpolgára címét. Utolsó éveiben sokat betegeskedett, e címet végül a kórházban, halála előtt néhány nappal kapta meg. Örülni már nem tudott neki.

Halála után a nekrológban így fogalmaztam: Emlékét a családján kívül Vas megye sporttársadalma örökké megőrzi. E napok is ennek jegyében teltek.