Jó reggelt, Vas megye!

Félreértés ne essék: nem kérkedik, nem szenzációhajhász, és nem is sztárgyáros. Egyszerűen csak a leplezetlen és visszafordíthatatlan valót mutatja. Nem ritkán olyan heroikus küzdelmet, amelyet még csak elképzelni sem tudunk, nemhogy maradéktalanul átérezni! Küzdelmet; de nem a riválisokkal, hanem az elemekkel szemben.

Megrökönyödve bámultuk a tévét, mikor is az idei riói paralimpián a látássérült atléták 1500 méteres síkfutó döntőjét vetítették. Elképedve, meghökkenve (és még fokozhatnánk) azt láttuk, hogy a finálé első négy helyezettje olyan időt futott, hogy az egy hónappal korábbi épek olimpiáján ugyanezen a távon kibérelték volna maguknak a dobogót. Igaz, a „rendes" olimpián a nagy taktikai csata miatt futottak gyengébb időt, ám ez mit sem von le a világtalanok érdeméből.

Micsoda paradoxon: ők nem látták azt, amit mi; mi pedig nem tudunk úgy futni, ahogy ők.