A szerkesztő ajánlja

2015.09.30. 18:51

Biciklis koktél

A biciklizés mindig is közel állt a szívemhez. Amikor pufók, még egészséges kislány voltam, lelkesen követtem édesapámat az út mentén – a vasárnap délelőttjeinket mindig kerekezve töltöttük.

Horváth Nikoletta

A tandemezés visszaadta ugyanazt az érzést, mint amikor annak idején egyedül tekerhettem magam mögött hagyva az országút porát. Sokan azt gondolják, hogy a két üléssel, két kormánnyal rendelkező járgányt nekem nem kell hajtanom. Ez az elképzelés téves, mert ugyan kormányoznom valóban nem kell, eléggé vakmerő produkció lenne, azért a tekerés ugyanannyira az én feladatom is, mint az előttem ülő irányítóé. A balatoni túrák végérvényesen megpecsételték a sorsomat: biciklizésfüggő lettem. Betegtársammal szinte mindegyik hétvégén felkerekedtünk, hogy meghódítsuk a környéket minimum harminc kilométeres körzetben. A múlt hétvégén a szél ellenére is úgy gondoltuk, hogy itt az idő, és a Rumhoz vezető főútig elhajtunk. Azt kell írjam, hogy megrázó élményben volt részem, már sokadjára.

A nyáron ugyanis már a barátaimmal egyszer elkerekeztünk ezen az úton, s akkor Rumig gurultunk, de „maradandó” élményekkel, sérülésekkel lettünk gazdagabbak. Minden Szombathelyen kezdődött, ahol a kifelé vezető bicikliút minősége egyenértékű a nullával. A repedésekben az a jó, hogy tól-ig tartanak, így esély sincs a kikerülésükre. Az első nyeregben ülő „vezetőm” szokta jelezni a bukkanók közeledtét, egy élénk „most”-tal, de ezen az úton feleslegesnek bizonyult minden szó: folyamatosan szólhatott volna a figyelmeztetés. A kormányt kénytelen voltam görcsösen fogni, mert úgy éreztem, hogy különben leráz az ülésből a kitűnő minőségű aszfalt. Szeretném azt írni, hogy ez az állapot nem tartott ki Vasszécsenyig, de akkor hazudnék. Végig zötyögtük a 17 kilométeres szakaszt. A rágózás vagy cukorevés a nyelv elharapásával járó küldetésnek bizonyult.

Az augusztusi kalandot egyébként nem úsztuk meg csak ennyivel. Akkor a fejünkbe vettük, hogy elgurulunk rumig, s mivel a környéken élők úgy tudták, hogy a főúton csak nagyon keveset kell kószálni, és már jön is a bicikliseknek készült út, így belevágtunk. Nos, ugye kinek-mi a kevés, de tíz kilométert kerekeztünk a kamionok, teherautók, személygépkocsik forgalmában. Visszafele aztán megtaláltuk a bicikliútként csúfolt ösvényt. A mai napig őrzöm a jobb karomon annak a tüskés bokornak az ölelő karnyomát, amely az arcomba vágódott az „úton” – s ez csak egy életkép a sok közül. Gyökerek, fák, bokrok nőtték be az ötcentis ösvényt. De persze biztosan velünk volt a gond, nem voltunk eléggé vakvagányak. Mint a kerékpározás hűséges híve azt gondolom, hogy Szombathely környéke simán lehetne biciklis paradicsom, mert nincsenek távolságok. Húsz kilométerrel arrébb is pillanatok alatt el lehetne gurulni, ha Ha lenne megfelelő felület, amin defekt, agyrázkódás nélkül végig lehet menni. Hogy mi a konklúzió? Annyi, hogy legközelebb pohárban viszek jeget, üdítőt, gyümölcsöt – koktél gyanánt, mert mire megérkezünk, garantáltan összerázódnak a hozzávalók.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!