Ha Ferenc József nem utálta volna a telefont

A „Mielőtt kialszanak a fények... Bécs az első világháború előtti években" című tárlat a budapesti Osztrák Kulturális Fórum támogatásával, a szombathelyi intézeti germanisztikai tanszék és az Osztrák Könyvtár szervezésében jutott el a Savaria Egyetemi Központba (Berzsenyi tér 2.). Egy is lehetne a mostanában sorra nyíló kiállítások között, hiszen az I. világháború kitörésének 100. évfordulójáról mindenütt megemlékeznek. Pont ezzel indított dr. Katona Attila történész, egyetemi docens – a SEK pedagógusképző karának tudományos dékánhelyettese – a megnyitón: hogy ez a tárlat mennyivel inspiratívabb, mondhatni üdítőbb, mint a nálunk ebben a témakörben megrendezett tárlatok. Mert míg nálunk az I. világháborúra való emlékezésben rögtön a pusztítás – és az azonnal hőssé stilizált elesett katonák ezrei – kerülnek előtérbe, a német és magyar nyelvű bécsi vándorkiállítás (összeállította dr. Stefan Kutzenberger irodalomtudós és Manfred Thumberger fotográfus) nem az emberi pusztításról, hanem magáról az emberről beszél. Nem véletlenül: az I. világháború kitörését megelőző korszakra – amely egyáltalán nem volt „boldog békeidő" – tehető, ahogy Katona Attila fogalmazott, „Európa ősrobbanása". Ez az a kor, amely alapjaiban újrafogalmazta az embert – ha egyszer minden megkérdőjeleződött, minden egész eltörött, hogy azért Adyt is ideidézzük –, és ebben az újrafogalmazásban az Osztrák-Magyar Monarchia fővárosában akkumulálódott irodalmi, képzőművészeti, zenei, építészeti, tudományos erők az első vonalban vették ki a részüket. Freud, Musil, Rilke, Kafka, Klimt, Schiele – a névsor messze nem teljes, de így is szédítő. Mindemellett a múlt századfordulós Bécs a modern városi tömegkultúra megteremtője is. (És itt muszáj tenni egyetlen személyes megjegyzést: a múlt század 80-as éveinek végén a szombathelyi tanárképző főiskola magyar szakos hallgatói bizonyos értelemben személyesen élhették át az „ősrobbanást", amikor Lőrinczy Huba tanár úr interpretálásában találkozhattak a forrongó, izgalmas, szecessziósan indázó múlt századforduló meghatározó alkotóival. Ha a szecessziós Bécs volt a „kert", akkor a szecessziós Budapest volt a „műhely".)

Vándorkiállítás a budapesti Osztrák Kulturális Fórum támogatásával: „Érdekes és megdöbbentő". Fotó: Ohr Tibor

De vissza a tablókhoz. A többnyire fogalmi ellentétpárokban megfogalmazott tematikus címek éppen a korszakot feszítő disszonanciákra irányítják a figyelmet. Ahogy a tárlat ajánlója is mondja: „Az egyre erősödő nacionalizmus és antiszemitizmus árnyékában, valamint egy teljesen bizonytalan jövő fenyegettségében olyan modern tudományos, képzőművészeti és irodalmi művek születtek, amelyek 100 év elteltével is meghatározzák, és jellemzik Bécs és Ausztria kulturális arculatát." Ahogy Katona Attila fogalmazott: „A Monarchia egyik kötőeleme a zsidóság volt." A tablókat (amelyeken külön fejezet illeti például a bécsi nőmozgalmakat) érdemes hosszan böngészni. (Egy „alsó-ausztriai fiatalember", Hitler 1907-ben járt Bécsben: meghatározó benyomásokat szerzett.)

A kiállítás zárótablója egymás mellé állítja 1914-et és 2014-et. Ahogy Katona Attila fogalmazott: „Érdekes és megdöbbentő ez a tárlat. Azt mutatja, hogy a globalizáció már a múlt századelőn készen volt. Kár, hogy nem lehet meg nem történtté tenni mindazt, ami közben eltelt száz évben, a 20. században történt."

És még valami: a szédületes technológiai forradalom – akkor is, most is. A fiatalok élnek vele, az „öregek" többnyire félnek tőle. Pedig ha Ferenc József nem utálta volna annyira a telefont, talán ki se tör az I. világháború. Meg lehetett volna beszélni.