Szombathely

2016.05.28. 13:53

Jó itt önnel, uram! - Kelemen Zoltán és Völgyi Attila hétköznapi sanzonjai

Szombathely – Kelemen Zoltán, a WSSz színésze kicsit olyan nekünk, mint volt egykor, a beláthatatlan régmúltban a közösség számára a sámán, a varázsló, a rapszódosz, az énekmondó. Aki hírt hozott és aki elmondta, ami van.

Ölbei Lívia

A közönséggel való kapcsolatában megfogalmazhatatlanul, meghatározhatatlanul fontos, hogy ebből a közösségből vétetett, hogy szombathelyi, hogy lám, a „miénk”, hogy miközben önmagáról, voltaképpen rólunk, nekünk beszél. Vagy énekel. Legújabban a hétköznapok sanzonjait. Énekelhetné bárhol és nyilván sikerrel, de az másféle siker. (Mint ahogy rendszeresen föllép a színházon kívül, más műsorokkal. Nyilván majd ezzel is hívják.)

Fotó: Szendi Péter

Már abban van valami különösen, érzelmesen megérintő, ahogy a széken ül a WSSz-stúdióban. Két tenyere szigorúan egymás mellett, lefelé fordítva a térdén, óvodai csoportképeken ültünk így, kicsit megilletődve, de nyíltan, komolyan és bizakodva nézve a jövőbe. Mellette a gitáros Völgyi Attila – Jacques Brel mellett az est zeneszerzője –, és már az első pillanatban megszületik köztük (illetve nyilván a hétköznapokban is megvan) az a ritkán tapasztalható  egymásra figyelés, egy húron pendülés, amely meghatározza az est hangulatát; és amely végül megkoreografálhatatlan (ezért olyan szép) ölelésbe fordul: jól van, sikerült. Ami a francia sanzon hőskorában a zongora volt, az most gitár (nem is egy kettő), sőt: néha tényleg olyan, mintha játszana egy teljes zenekar. Kelemen Zoltán színész. Nemrég verseskötete jelent meg, Középkorom címmel a Savaria University Pressnél. A könyv első ciklusa: Hétköznapok sanzonjai. De hát a sanzon eredeti jelentése szerint is vagy majdnem költemény, vagy egészen az.   A költészet és a dal különben is egy tőről fakad. És bár a sanzonok ma már szinte népdalként vándorolnak, azért vannak nagy és híres számok, amelyek emblémaszerűen egy bizonyos előadóhoz köthetők.

Ennek talán köze van a személyességhez is. Az embernek néha a kezére játszanak bizonyos talált mondatok. Most például egy Szabó T. Anna interjúból: „Az első megjelent versemnek, amit a Holmi közölt, az volt a címe, hogy A hetéra a halált várja, ez egy szerelmes vers a halálhoz. Felszabadító volt, hogy nem én beszélek, nem magamról, mégis bele tudom tenni, amit gondolok. Utána úgynevezett objektív verseket írtam, és amikor személyesek lettek a verseim, megrendítő élmény volt.” A színész számára (is) alaphelyzet, hogy nem ő beszél, nem önmagáról, mégis „bele tudja tenni, amit gondol”.

Kelemen Zoltán versei/sanzonjai pedig sokszor úgy objektívek (pl. a Párizsi udvar), hogy nagyon, már-már „veszélyesen”  személyesek. Hát még, ha a dalok meg is szólalnak, ráadásul a szerző előadásában Valami nyílt szemérmesség vagy szemérmes nyíltság működteti a sanzonestet, amelyben zenévé és békévé  oldódik minden hiány, kétely, fájdalom, keserűség: az egyéni életet meg  a sok derűre okot nem adó ország- és világállapotot tekintve egyaránt. A kettő persze összefügg. Ezeknek a fölméréséből és fölmutatásából  születik meg az az önazonosság, amelyről a szerző – mint célról és mércéről – a bevezetőben beszél. Szóval: „Jó itt önnel, uram, jó éjszakát!”

Ez volt az évad utolsó Hétköznapi sanzonok-estje  a WSSz-stúdióban. Biztos lesz jövőre is. „Színház után estefelé”, személyes színház:  „Mindjárt lefekszem, hogy ne tudjak aludni, / hogy önmagam elől el tudjak szaladni.”  ( közben meg itt bujkál a kertek alatt az a másik, az a régi dal. Hogy hiába futsz. Hiába menekülsz.)

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!