Koncz Zsuzsa kirobbanó formában

Koncz Zsuzsa egyedülálló, utánozhatatlan és csodálatos művész. Gyerekkorom óta kísér a hangja. Emlékszem az első találkozásunkra: versek szóltak a bakelitről szüleim első saját lakásában, a kiságyban a húgom szundikált, én a tükör előtt táncoltam hálóingben, boldogan. Énekeltünk vele szerelmesen szalagavatón, felnőttként várandósan és most már a gyerekkel is az autóban, feltekerve a hangerőt. A művésznő alig változott, hangja akár a lemezeken, kedves, készséges. Megilletődve kérdezem, számított-e arra, hogy a lemeznek ilyen zajos fogadtatása lesz.

– Nézze, az az igazság, hogy számítani az ember ilyenkor semmire nem nagyon tud. Hozzáteszem, hogy nem is nagyon akar ilyesmire gondolni munka közben. Az, amit én csinálok, egyfajta párbeszéd. Van egy tükör, amelyik előttünk áll és a saját életünket mutatja. Ezek a dalok azokhoz szólnak, akik ezeket a dalokat szeretik és értik. Ők pedig egészen pontosan tudják, hogy számomra nagyon fontos dolog, hogy ez így legyen, egyrészt, másrészt viszont egy ilyen dalt nem lehet feltétlenül olyan kontextusba helyezni, mintha ez, teszem azt, egy újságcikk lenne. Egy dalszöveg olyan, mint egy mese. Nem is véletlenül hívják a lemezt Tündérországnak. Mese egy világról, amelyik körülvesz bennünket, amely borzasztóan hasonlít azokra a mindennapokra, amelyeket mi átélünk, de ez azért mégsem ugyanaz. Ez nem egy reális tudósítás, ez a mi személyiségünkön átszűrődő kép arról a világról, amelyben élünk. Azt mutatja meg, hogy mi mit gondolunk, és mit érzünk erről a világról. Ebben a kontextusban az ember soha nem arra gondol, hogy majd ki mit fog erről gondolni, hanem mindig azt latolgatja, hogy az ő érzései, az ő gondolatai ezzel mennyire azonosulnak.

Érdekel, hogy a lemez készítése közben mennyire volt szempont, hogy ez a zenei anyag mintegy foglalata legyen annak, amit a művésznő eddig is csinált.

– Tulajdonképpen azt a történetet írjuk tovább, amelyet annak idején elkezdtünk. Amennyire az életünk történetei kohéziósan összefüggnek egymással, úgy ezek a lemezek, ezek a dalok is egymásból következve mesélnek arról a korról, amelyben élünk, azokról az érzelmekről, amelyek foglalkoztatnak bennünket. Olyan dolgokról mesélnek, amelyeket nap mint nap átérzünk, azokról a történetekről, amelyeket átélünk, vagy olyan régmúlt történetekről, amelyek a mában is foglalkoztatnak bennünket, amelyeknek számunkra tanulsága van.

Koncz Zsuzsa március közepén nagy sikerű koncertet adott az Arénában, folytatva azt a hagyományt, amelyet elkezdett. Mégis a szombathelyi helyszínről faggatom, hiszen tudom, hogy sokszor lépett már színpadra a sportházban.

– A sportházat nagyon szeretem, nagyon forró hangulatú koncerteket adtunk már annak idején az Illéssel is, arról nem is beszélve, hogy az édesanyám az önök városában született. Azt nem merném mondani, hogy mint a tenyeremet, de valamennyire ismerem. Úgy tudnám leírni, mint egy tipikus nyugat-magyarországi város, a maga közlekedési problémáival.

Elmesélem a művésznőnek, hogy ezt a nehézséget minden fővárosból érkező megemlíti. Aztán a terveiről kérdezem, a kortárs költők verseinek megzenésítéséről. De egyelőre a jelen foglalkoztatja:

– Nézze, most egyelőre azokat az időket élem, amikor egy anyag viszonylag frissen él az emberben, és az keresi a saját közönségét. Az öröm, hogy a közönséget ez a lemez megtalálta. De amíg a film nem pereg le, addig nem gondolunk következő filmre.

Az újságok és a rajongók ódákat zengnek Koncz Zsuzsa szépségéről. Kortalannak és stílusosnak tartják. Az évtizedek nem hagytak nyomot az arcán, csak hosszú hajától szabadult meg egyszer, de azt is egy ország kísérte figyelemmel. Olyan volt, mint egy beavatás, ki ne gondolt volna közben a Hrabal-regényre. Óriási pillanat volt! Megkérdezem hát, hogyan tartja magát fitten, mi a titka fantasztikus külsejének.

– Nézze, nekem meggyőződésem, hogy a külső meg a szépség sokat számít. Egy szép fiatal arcnál nincs szebb. Nagyon fontos azonban, hogy mi sugárzik az emberből belülről. Egy nagyon szép, fiatal arc is tud semmitmondó lenni. Nekem meggyőződésem az, hogy ezek a külsőségek mulandók is, de nagyon fontos a lényeg: az, ami az emberben belül lakozik. Egy fotós barátom mondta még a pályám elején – amikor fotóztunk –, hogy mindenki felelős a saját arcáért. Hogy hogyan éli az  ember  az  életét,  az előbb utóbb a legszebb arcra is kiül. Ha az ember nem úgy éli az életét, ahogy helyes lenne, előbb utóbb meglátszik az egész személyiségén. Ami belül van, az a lényeg, mert én azt gondolom, hogy a közönség is azt látja.