Porpáczy Gábor lángoskirály lett

Éppen negyven éve, hogy egy szombathelyi fiatalember felkerekedett és a fővárosba ment. A villanytelepen dolgozó apa és a postás édesanya drukkolt neki, hiszen a fiú határozott céllal vágott a hetvenes évek Budapestjének. Márkorábban hallotta, hogy van egy új és egyszerű étel, amely akár utcán is fogyasztható és Pesten nagyon kedvelik. – Lángos a neve, egy kerek tészta, sütve – hallotta, majd egy súgás nyomán az Ecserire ment. Ott aztán látta, amint kézbe adják a pirulós valamit, de előtt még meglegyintik fokhagymás lével. Kért egyet. Amint megkóstolta a lyukacsos ételt, azonnal tudta, hogy egyszerre lesz kedvenc étke és életre szóló kenyere .

– Mit mondjak, azóta is szeretem a lángost és ebből élek a családommal – mosolyog a mester a Vásárcsarnokban lévő kis üzletében, ahonnét jóféle illatok áradnak áradnak, beindítva a gyomornedveket. Elmúlt délelőtt 11 óra, műszak végén vagyunk, ma is elment a napi adag. Már minden lesúrolva, megmosva, másnapra előkészítve. – Muszáj ilyen korán rendet rakni, mert mi hajnali 4 órakor kezdünk. Minden áldott nap, immáron negyven éve – folytatja Gábor. – A lányom, Viktória már nem csupán segít, de egyre több munkát is átvesz. Munkatársunk, Jutka is rengeteget segít. Őt ismerik arcról a legtöbb, hiszen ő a mi postásunk, a lángos kiadója – nevet fel.

Aztán visszakanyarodunk a kezdetekhez.

– Szóval az Ecserin megszereztem azt a bizonyos, lángosos receptet, egy ebédembe került. Két nap múlva már itthon voltam és beindítottam az üzletet. A Füszért raktárból hoztam a sót, lisztet, az olajat. Víz meg volt, fokhagyma is. Egyedül láttam neki a sütésnek a Marx Károly utcában és pár hét után tódultak az emberek. – Itt a lángosos, gyertek, ez a legolcsóbb ebéd! – kiabálták az Élgép és a Keripar munkásai. Volt egy triciklim, azon vittem a napi adagot a Remixbe. Hát, a három közül már egyik gyár sem létezik – sóhajt Porpáczy úr, aki akkor 1 forint 20 fillért kért egy darab lángosért. És még járt mellé a fokhagymás lé a pemettel, tetszés szerint. – Ma 200 forint darabja, ennyit javult a pénz – nevet fel.

– Hozzám mindenféle ember járt a Marx utcába. Öreg és fiatal, munkás és tanár, párttitkár és nehézfiú. Álltak a sorban, beszélgettek. Ez a szokás ma is megmaradt. Talán ez is segített túlélni a hamburgeres korszakot. Amikor mindenki a gyorsétkezdékbe tódult. Aztán kiderült, hogy a lángos legyűrhetetlen, mert igazi hungarikum – lendül bele a férfi.

Valóban, a lángos teljességgel demokratikus étel. Nem turbózható divatos fűszerekkel, nem tálalható a sznobok vacsoráján sem. Egyszerű és végképp önmaga, megjelenése súlyos fenyegetés a diétára nézve. Éppen e tulajdonságai emelik azon divatos étkek fölé, amelyek nagy zajjal jönnek és csendben eltűnnek.

Egy kérdés azonban kötelező és kikerülhetetlen: mi a titka a Porpáczy-lángosnak? Miért a mester neve ugrik be a legtöbb szombathelyinek, ha az étket említik? – Nincs titok – int Gábor. – Vagy ha igen, egyszerű az. Az én lángosom mindig kétszeri kelesztéssel készül, vagyis az érlelést nem siettetve. E módszer időigényes és kissé macerás, de csak így hozható a hozzám kötött minőség. Sokakat, talán tízezernél is több embert ismerek személyesen és nekik nem okozhatok csalódást. Jönnek hozzám osztrákok, ettem a lángosukból. Masszív és töményebb, mint a miénk. Nem szokom rá...

Legbüszkébb a törzsvevőimre vagyok. Láttam a helyes, kis törékeny nyugdíjas hölgy vevőmet ifjan, hosszúhajú, gyönyörű lánykaként. Láttam a jóképű, délceg srácot, aki most ősz hajjal köszön be: – Hogy vagy Gabi? – kérdezi. Ilyenkor mosolygok és feljönnek a régi dolgok. – Jól – mondom, és arra gondolok, hogy minden egyes piruló lángosban ott van az én életem is.