Szingapúr, az ázsiai csoda - Az Oroszlánváros a múlt és a jövő rendkívüli ötvözete

Nem véletlenül építettek az angolok a hollandpárti szultán kisemmizett testvérének támogatásával és egy nagyobb összegért cserébe kikötőt a dzsungeles területen 1819-ben. A délkelet-ázsiai város alapítójának tartott Sir Stamford Raffles felismerte a hely stratégiai jelentőségét: szerencsés földrajzi elhelyezkedésének köszönhetően ugyanis az India és Kína közötti hajóutak ellenőrizhetővé váltak innen, illetve kedvezőek voltak a feltételek egy kereskedelmi kikötő létrehozásához. Már ekkor ingyen nyújtották a kikötői szolgáltatásokat, ez pedig számos gazdag társaságot és kereskedőt vonzott Szingapúrba.

Varázslatos a kilátás a szingapúri óriáskerékből. Fotó: a szerző

Az Oroszlánvárosnak nincs értékes ásványkincse, kitermelhető nyersanyaga és építőanyaga; jelentős ivóvízkészletek és önálló hadsereg híján a környező államok kiszolgáltatottjává válhatott volna, ám a nyitott gazdaság és kedvező vállalkozói környezet a világ minden tájáról vonzotta az üzletembereket, a befektetőket és a kutatókat, tudósokat. Nagyszabású építkezések indultak meg, amelyek nemcsak a látványos építészeti megoldásokkal nyűgözték le a Szingapúrba látogatókat, hanem olyan szórakozási és aktív kikapcsolódási központokat teremtettek, amelyek méltó helyszíneivé váltak nívós kiállításoknak, koncerteknek és sporteseményeknek, például a Formula–1-nek is. A tömegközlekedés nem csak olcsó és minőségi, de a gyors és sűrű hálózat miatt nem szükséges autózni és taxizni; az úthibákat szinte azonnal eltüntetik. Rengeteg a zöld terület, a turisták az őserdő egy féltve őrzött szeletét is megcsodálhatják egy függőhídról.

Az öböl gyöngyszeme az egzotikus gyümölcs, a tüskés durián alakú színház épülete

A hindu templomok üde színfoltjai a városnak

A szingapúriak a magyarokhoz hasonlóan szeretnek panaszkodni. Ám mivel az életszínvonal elég magas, az adók alacsonyak, az élelmiszer és a benzin olcsó – ők az évszakok váltakozására és egy „kiszámíthatatlanabb” olaszos káoszra vágynak.

Szingapúrnak négy hivatalos nyelve van: a maláj, a mandarin, a tamil és a brit gyarmati múlt (és a tudatos Nyugat felé nyitás) miatt az angol. Ebből az utóbbin – vagy a szingapúri angolon: singlish – kívül mindenki legalább még egyet beszél. Bármelyik nyelven intézhetők a hivatalos ügyek és elérhető a színvonalas oktatás, a feliratok és a hangosbemondók mindegyik nyelven tájékoztatnak. Egy helyi rendelet szerint egy lakótömbön belül nem lehet harminc százaléknál több a kínai, maláj vagy indiai etnikum, így nem alakulnak ki spontán homogén negyedek a városban. A buddhisták, a muszlim hitűek, a keresztények, a taoizmus hívei és a hinduk is szabadon gyakorolhatják vallásukat.

Szingapúrban a legmagasabb az egy négyzetméterre eső tiltó táblák száma. Igazi „fine city”: a fine ugyanis nem csak a jó közérzetet és az élhető várost jelenti, hanem a bírságokra is utal. Az ismert, rágógumizást tiltó rendelkezés mellett számos olyan szabályt hozott a vezetés, amely rendre és fegyelemre tanítja az állampolgárokat, így az aluljáróban csak áttolni szabad a kerékpárt, a metrómeg-állókban pedig tilos az étkezés. A bírságok olyan magasak, hogy még a renitensek is kénytelenek betartani az előírásokat. De van például néhány túlkapás is: a játszótereken tilos a szaladgálás, a stratégiai jelentőségű víztározót megközelítő személyekre pedig tűzparancsuk van a területet őrző fegyvereseknek. Ez utóbbi területét egyébként elég nehéz elkerülni, mert az egyik legnagyobb park kellős közepén található.