Tudni illik, hogy mi illik!

Szepesi György hangja jelentett nekünk akkor mindent. 1953. november 25-ét írtuk, akkor rendezték az évszázad mérkőzését Londonban a Wembley stadionban. A kilencven évig otthonukban veretlen angolok az egy évvel azelőtt Helsinkiben olimpiai bajnokságot nyert magyar labdarúgó-válogatottat fogadták. Csak a góloknál volt a kitűnő riporter hangját elnyomó ünneplés. Már az első percben, amikor Hidegkuti vezetést szerzett. A félidő 4:2, majd a vége 6:3. Örömünnep az országban, egymás nyakában mi, ott, a kollégiumban. Világraszóló magyar labdarúgó-győzelem Londonban! Ez volt másnap nemcsak a hazai, de a nemzetközi sportsajtó vezető címe is. Igazi labdarúgó-nagyhatalom voltunk akkor és még utána évekig is. Ezt a Sebes Gusztáv irányította Grosics (Gellér) – Buzánszky, Lóránt, Lantos – Bozsik, Zakariás – Budai, Kocsis, Hidegkuti, Puskás, Czibor összetételű Aranycsapatnak köszönhettük és köszönjük napjainkban is. November 25-e a magyar labdarúgás napja. Összejöttek szerdán is a volt válogatottak a fővárosban és ünnepeltek, emlékeztek. Abból a csapatból már csak a jobbhátvéd, Buzánszky él. De ott volt az akkori tartalék Várhidi Pál is. Meg a következő évek válogatottjai is. Ünnepi percek, órák voltak ezek.

És mi van most? A Dárdai irányította válogatott néhány őszi meccsét kivéve, mondhatni, semmi. Az egy hete véget ért őszi forduló nyolc mérkőzését összesen 14 170 (!) néző látta. Ez 1772-es (!) átlagot jelent úgy, hogy Székesfehérváron a Vidi–Fradi meccsen 6100-an voltak. Üres régi és új stadionok, a szurkoló nem kíváncsi a gyatra produkciókra. Nem foghatjuk ezt az érdektelenséget az időjárásra, hiszen korábban is csak kettőezer körüli átlagokat regisztrálhattunk. Ahol foci van, hiába a hűvös idő, zsúfoltak a lelátók.

A múlt héten ismét megszólalt a Haladás edzői posztjáról nemrég távozott Artner Tamás. Eszembe ötlött ifjúságom egyik könyvének a címe: Tudni illik, hogy mi illik! Ebben azokat a viselkedési formákat sorolták fel, amelyek nem csak az úgynevezett úri körökben voltak divatosak. Olyasmi is volt benne, hogy ahonnét távozol, azokról nem mondasz rosszat. Artner pedig – nem először – ostorozza a vezetőséget. Ebből arra is lehet következtetni, mások a hibásak. Korábban ugyanis ő már a mai magyar top edzők közé sorolta magát. Mellesleg most is nagyon aggódik, és mindene a Haladás. Ám még mielőtt egy újabb nyilatkozatában már akár a klub legendájává képzelné magát, tájékoztatásul álljanak itt azon igazi legendák nevei, akik 200 fölötti – ez csaknem hét élvonalbeli szezont jelent – meccset játszottak a zöld-fehér csapatban: Varga Ferenc (365), id. Kulcsár Ferenc (360), Halmosi Zoltán (306), Tölgyesi József (274), ifj. Kulcsár Ferenc (271), Tóth Péter (267), Vörös Csaba (266), Király Ferenc (260), Szarka Zoltán (245), Hegedüs Péter (243), Farkas László (240), Papp Lajos (233), Bognár Zoltán (230), Görög István (207), Hauzer Tibor (203), Tarr István (202). És akkor még nem említettük a 31-szeres válogatott Kereki Zoltánt, Király Gábort, aki 92 válogatottságnál jár, s 17 éve légiósként öregbíti a Haladás hírnevét. A kétszázasok klubja felé közelít Halmosi Péter (195) és Rózsa Dániel (187) is. A mostaniaknál lényegesen komolyabb edzőt többet is említhetnék, elég, ha Sárosi Lászlót emelem ki, aki 1977-ben ötödik helyre vezette a csapatot, előttük csak a neves fővárosi klubok voltak. Vagy Török Pétert, aki előbb ifi-, majd tartalékedző volt, aztán az első csapatot is irányította. Mellesleg az MLSZ főtitkári posztját is betöltötte. Jó lenne, ha mielőtt valaki a saját fontosságát emlegetné, ránézne erre a névsorra és lapozgatna mások után is a Haladás történetében.