Sosem késő hálát adni

A vonat fülkéjében ülve egy hölgyre lettem figyelmes. Hangjából sugárzott a derű, egész lénye kicsattant az energiától, vidám telefonbeszélgetése elárulta, hogy jókedvnek sincsen híján. Ahogy hallgattam, a fülemig ért a szám. Egyik hívás követte a másikat, és Glória (ahogy később megtudtam a nevét) pillanatok alatt váltott át magyarról perfekt németre, majd németről angolra. Az állam is leesett, amikor kiderült, hogy 73 évesen színházi díszletek, ruhák tervezésével foglalkozik. Azonnal eszembe jutottak azok az ismerőseim, akik negyed évszázaddal fiatalabban sűrűn mondogatják: „én ehhez már túl öreg vagyok". Glória igazi példája a halhatatlan fiatalságnak. Lili jelenléte indította el közöttünk a párbeszédet, mely során kiderült: Glóriánál néhány éve gyógyíthatatlan szembetegséget diagnosztizáltak, melynek végkifejlete a látás elvesztése. Hogyan alkosson egy rajzoló művész fél szemmel? A kétségbeejtő kérdésre az ő életében egy, a szegények orvosához, boldog dr. Batthyány-Strattmann Lászlóhoz halkan elmormogott ima volt a válasz. Glória azóta is alkot, remekműveivel glóriát vonva a színpadok reflektorokkal bevilágított tereire úgy, hogy szemeinek épsége kifogástalan. Hitt a csodában, és az megtörtént vele. Mi pedig, ahogy hallgattuk a szavait, éreztük, hogy a hit, akarat ereje valóban csodákra képes.

Mi vezet erre az útra? A hála. A „köszönöm" varázsigéről már írtam. A hatalma semmi mással nem mérhető össze. A hála képes beindítani a csodát életünkben. Glória minden napját hálával kezdi. Köszönetet mond kutyáiért, akiket feltétel nélkül imád. Köszönetet mond a munkájáért. Művészi alkotásaiért nemcsak megbízói hálásak, hanem a pódium rejtett aranyát felfedező kincskeresők is, azaz a színházba járó közönség tagjai. Hálás, hogy tevékenyen élhet, vidéki nyugalmában vagy pesti lakásának forgatagában.

Ahogy zakatolt a vonat a síneken, úgy pörögtek a gondolataim a fejemben. A hála az én szokásommá is vált, olyannyira, hogy a reggeli kávéscsészémnek is meg szoktam köszönni a benne lévő, ébresztő kortyokat. Lehet, hogy ezzel már embereket utalnak be elmegyógyintézetbe, de érdekes, én sosem ébredek kedvtelenül, nyűgösen. Szóval: mikor mondtunk utoljára hálát? Ha régen, nincs-e itt az ideje?