Amikor egy buszsofőr húz ki a slamasztikából Szombathelyen

Péntek reggel van. Elindulok munkába, a szerkesztőség felé. Körülbelül 25 percig tart az út. A szürke, nedves idő még inkább álmosít, felhívom pár ismerősöm – persze szigorúan kihangosítóval – hogy gyorsabban teljen az idő.

Megérkezek. Munkahelyemmel párhuzamos utcákban, a reggeli és délelőtti órákban, nehezen vagy egyáltalán nem lehet ingyenes parkolóhelyet találni, így a menetidőre mindig rászámolok plusz tíz percet, hogy körözzek a környéken, hátha mégis szerencsém lesz.

Eltelik 15 perc, még mindig semmi. Késésben vagyok. Kockáztatok. Egy elhagyatott parkolóhely, ugyan kicsit sáros, és picit gödrös, a kiszemelt „áldozat”.

- Mi ez nekem és az autómnak? Mi ketten már annyi mindenen átmentünk.

Egy laza mozdulattal felteszem a kocsim orrát, és aztán se előre, se hátra. Ajajj! Vészvillogó ki, motor és kerék gyötrelmesen szenved. Két perc után én is. Azt hiszem bajban vagyok! A forgalom közben – járművem hátsó részét kikerülve – szépen nyugodtan halad el mellettem.

- Olyan jó lenne, ha megállna valaki!

Próbálok telefonos segítséget kérni, sikertelenül. Már vagy tíz perc eltelik, én csak nézek ki a fejemből, amikor egy fiatalember nyitja ki az anyósülésem ajtaját mosolyogva:

-Segíthetünk?

Felnézek, egy oktató busz állt meg előttem 15 méterrel – még inkább feltartva a forgalmat-, és az oktató és tanulója siettek segítségemre. Két perc és már kint is voltam a gödörből és a slamasztikából.

Ezúton is köszönöm az ismeretlen jótevőknek, hiszen azzal a nagy busszal megálltak, és kimentettek engem és az én bátor fekete paripám!