Körömpörkölt - Ha már nem akarsz sátrazni, nincs mese: megöregedtél

Eleinte csónakkal vágtunk neki a vadregénynek. Az elképesztő mennyiségű ellátmányt mind beleömlesztettük a csónakba. És miután minden évben elfelejtettük, hogy lyukas az a rohadt csónak, minden kikötés a hálózsákszárogatással kezdődött. Persze nem bántuk, hiszen ez is része volt a kalandnak. Direkt örültünk neki, ha minden balul üt ki. Leszakad az ég? Annál jobb, ha szerencsénk van, még villámlik is, amikor a tó közepén vagyunk. Nem hoztunk elég fát? Micsoda szerencse! Ki vállalkozik rá, hogy összegyűjtse az uszadék fát?

Volt, hogy egyszer elfelejtettem a sátrat. Két évig csak a legnagyobb tisztelettel ejtették ki a nevemet, mert a fülbemászós fűben aludni bizony merész dolog sátor nélkül. Három napig egy szigeten, csak a kócsagokkal, meg a domolykókkal haverkodhattunk, és tényleg nagyon tüskevárasnak éreztük az egészet.Ha kávét akartunk, akkor előbb elöblítettük a hideg vízben a paprikás krumplis bográcsot, aztán jöhetett a kávéfőzés. Persze a hideg víz csak annyira volt hideg, hogy ne akarjunk fürdeni benne, meg hogy ne oldja a zsírt - a sört meg a dinnyét nem hűtötte le.

Sokszor olyan csillagos volt az ég, majd ránk szakadt, mi meg váltottuk a világot szorgalmasan.Ahogy teltek az évek és romantikus kalanddá szelídültek a megpróbáltatások, úgy lettünk mi is egyre cikibbek. Egy-két év után már műanyag hordócskákba gyűjtöttük az iratainkat, kenu suhant alattunk, és csak egy éjszakát töltöttünk a csalitosban. Később kajakra váltottunk, vízálló tasakunkban okostelefon mutatta az utat, a hajó orrában meg kamera rögzítette a vízi világot. Már csak nosztalgiából kötöttünk ki, nem éjszakáztunk egyik szigeten sem. Idén, szégyellem nagyon, de csak két napra megyünk, és motorcsónakot bérlünk.

Hát így múlik el a világ dicsősége. Megöregedtünk.