Rukkola - Zászlók a szélben: miért nem bántja a szemüket?

Zászlófelvonáshoz sorakoztunk fel, talán már vigyázzban is álltunk, amikor az egyik lány csuklani kezdett, mire én felnevettem. Nem hahotáztam, nem kaptam röhögőgörcsöt, egyszerűen kiszakadt belőlem a nevetés. Csúnya vége lett: felkerült a nevem a tábor szégyentáblájára, nekem pedig minden áldott nap fel kellett mondanom, hogy „a zászló a nemzet közös eredetének és évezredes múltjának jelképe, melyet őseink kiontott vére szentelt meg”.

Azóta máshogy nézek a zászlókra. És eszemben sincs nevetni. Sőt: gyakran sírni lenne kedvem. Talán két éve írtuk meg, hogy a szombathelyi nővérszállón rongyos, koszos nemzeti zászlót lengetett a szél. Nem történt semmi. Megírtuk még egyszer: utána kicserélték. Nemrég az egyik vasi kisvárosban sétáltunk és az ékszerdoboz közepén megláttuk a rongyos, koszos nemzeti zászlót – egy naponta sok-sok ügyfelet fogadó közintézmény homlokzatán. Vajon a hivatal vezetője nem látja? És azok sem, akik nap mint nap e kapun járnak be dolgozni? Vagy látják, de nem bántja a szemüket? Nem tudom, mindenesetre elkeserítő. És nem csak azért az, mert a nemzeti jelképeinkről rendelkező jogszabály értelmében „...a zászlót rendszeresen, legalább háromhavonta tisztítani és leg-alább évente cserélni kell. Ha a zászló az elhasználódása (kopása, rojtosodása, fakulása) folytán jelentősen – szabad szemmel is észlelhetően – eltér a zászlószövetek színjellemzőiről és színtartóssági követelményeiről szóló szabványtól, akkor haladéktalanul gondoskodni kell a cseréjéről.”

Vannak dolgok, amelyeket nem kellene szabályozni. Az ember azt hinné, a zászlókérdés is ilyen: ha kiszakadt, kifakult, koszos lett, kicseréljük, kimossuk. Ennyi. Úgy tűnik, ez nem mindenkinek ilyen egyértelmű.