Vakvagány - Itt az alkalom: most van a most!

Kezd közös szokásunkká válni ez a mozgásforma, amit nagyon élvezek. Már hazafelé tartottunk, amikor a búcsúzás, veszteség témája került szóba. Figyeltem barátnőm bölcs szavait, és elhallgatva gondolkodóba estem. „Most kell élni, most kell szeretni. Most, ebben a percben. Mert most van a most."

Mennyire igazak ezek a szavak, és mi mégis általában mennyire másképp élünk. Rohanunk a mindennapok mókuskerekében, idegeskedünk a munkahelyi, magánéleti problémáink miatt, és miérteket intézünk az égnek. Miért mi, miért most, miért így, miért úgy. Olykor öklünket is belerázzuk az elégedetlen morgásba, és csámpázunk tovább az úton, ami szerintünk az élet. Nem egyszer lökjük félre a hozzánk közel állókat fáradtságra, elfoglaltságra hivatkozva, és amikor nap végén az ágyunkba roskadunk, csak arra van erőnk, hogy elnyomjon minket a mindent feledtető álom. Hiszen másnap kezdődik elölről a monoton robot. Kelni, menni, tenni kell. Közben azért néha egy mosoly átfut megviselt arcunkon, aztán amikor életünk végén visszanézünk, meglepve látjuk: valójában nem is éltünk.

Hányszor fordul elő, hogy közeli ismerős, rokon halálakor a szívünkhöz kapunk: mennyi mindent nem mondtunk el! Pedig idő lett volna rá, lehetőség is, de éppen akkor a fejünk főtt a kollégánk, a házastársunk vagy a szomszédunk miatt. „Szeretlek", gondoltuk magunkban, de amikor a bizonyítás percei ketyegtek, dühöngve tapostuk szét a meghittség halványan parázsló lángját.

Amikor a jelenlegi életutunk keresztfájához érünk, már késő. Késő azon bánkódni, hogy „de jó lett volna". Késő, azon lamentálni, hogy mennyi minden „lehetett volna". Mert a „volna" éppen annyira jelentéktelen, éppen annyira üres és semmilyen, mint a „majd" és a „máskor". Most van. Egész nap ez a gondolat cikázott a fejemben, és olykor könnybe lábadt szemeim tudatták velem: van min változtatnom, bőven. Ám valószínűleg kisebb-nagyobb mértékben mindannyian így vagyunk ezzel. Most szeressük azt, aki fontos a szívünknek! Most nyissuk rá az ajtót szeretteinkre! Most üzenjünk ismerőseinknek! Most vegyük fel a telefont a kicsengésre várva! Most. Mert utólag már hiába kérdezgetjük a felhőket bámulva, hogy „miért". A csend felel egyedül, s talán, legbelül, fájdalmasan a lelkiismeretünk.