Családtörtént

2022.02.27. 07:00

Szerelem a síron túl is: Varga István, a felesége halála óta az alkotásban leli örömét

Varga István, a Vassurányban élő asztalos 25 évet élt nagy boldogságban a feleségével, akinek halála óta a férj az alkotásban leli örömét, egyebek közt elkészítette a valaha volt söptei major makettjét.

Merklin Tímea

Varga István vassurányi asztalos elkészítette az egykori söptei Kozármajor makettjét

Forrás: Szendi Péter

A 73 éves nyugdíjas mester gyereknapokon egy szivárványszínű napernyővel kiül a háza elé, és fajátékos foglalkozást tart az érdeklődő gyerekeknek, akik vehetnek a kosárkában lévő finom csokikból, ihatnak egy kis üdítőt is nála. Műhelyében fatörzsszeletekből alkotott mesealakokat látunk, és kiállításhoz hasonló rendet, tisztaságot – precízen felfüggesztett szerszámokat a falon, dobozokban sorakozó kellékeket –, de nem azért, mintha az asztalos abbahagyta volna a munkát, hanem mert számára ez így természetes. 

 

Igaz, ma már kevesebbet vállal, csak ami kedvére van, nem terheli magát, de most is ott vannak az asztalán a finom felületűre csiszolt deszkák, amelyekből polc lesz. A lakóház ablakába az orchideákat még a felesége, Edit helyezte el, virágoznak, pompáznak azóta is, melengetik az egyedül maradt házigazda szívét. Varga István körbevezet: mindenhol szép famunkákat látunk, az ágy mellett keresztek, fölötte keretek, amelyekbe kinagyíttatta az együtt töltött nyaralások legszebb képeit; a konyhában adventi kis fiókok, amelyekbe anno meglepetéseket tettek egymásnak. A feleség egykori asztalán és benne minden ugyanúgy van, ahogy itt hagyta. 

 

Hétévesen került el a majorból, de máig szívesen emlékszik rá 

Forrás: Szendi Péter

Nagybeteg volt, hosszú hónapokon át ápolta őt itthon a férje. Végül a kórházban halt meg. Még egyszer megvárta, amíg István belép az ajtón, és akkor elment, úgy, mint egy sóhajtás, a meleg levegő felejthetetlenül meglegyintette István arcát. A megözvegyült férfinak nélkülözhetetlen ez az emlék, és sok más, ahogy kiderül, minden, ami a feleségéhez köti. Úgy érzi, hogy az a negyedszázad, amíg együtt lehettek, mérhetetlen nagy ajándéka a Jóistennek. Jól megvoltak, szabad idejükben rengeteget kerékpároztak a környéken Edit betegségéig. Sokat utaztak együtt, jártak Egyiptomban, a Kanári-szigeteken, Törökországban, Olaszországban, de Magyarország minden szegletében is. Erdélyben azt mondta nekik valaki: „Tirátok több van írva, mint boldogság – fogadjátok el a székely esküvőt!”

 

Ez 2015. október 6-án történt, fent a Hargitán, aztán lovas szekérrel mentek – mint a mesében – Csíkrákosra, egy kúriába, hogy megtartsák a ceremóniát. Szép ruhába öltöztek, volt leánykérés és legénybúcsú, ettek-ittak, megülték a lagzit muzsikusokkal, ahogy kell. Mindkettejüknek lett a mulatságban szereposztás szerint apja, anyja, apósa, anyósa. Varga István évekig levelezett azzal az asszonnyal, aki a játékban az édesanyja volt; már elmúlt nyolcvanéves, Budapesten lakik. Őt hívta fel István, amikor Edit meghalt, másnap. Azóta nem beszéltek egymással. A felesége halála nagy törés volt Varga István életében, a gyerekkorához fordult, és megvalósította egy régebbi elképzelését, elkészítette a makettjét annak a söptei épületegyüttesnek, ahol lakott. Az ikertestvérével, Györggyel közösen elevenítette fel az emlékeit, együtt tervezték meg a valaha volt Kozármajor kicsinyített mását, amelynek semmilyen dokumentuma nem maradt fenn. A makett képét feltették a közösségi oldalra, nagyon sokan lájkolták, sokan emlékeznek rá, köztük bizonyosan az egykori 140-150 lakó leszármazottai is. – A maketten külön jelöltük, melyik épületben laktunk a szüleinkkel és még két öcsénkkel 1956. május 6-áig – meséli Varga István. – Odaállt egy pótkocsis szerelvény traktorral, karhatalommal, fel kellett pakolnunk – először a nagyszüleimnek, aztán nekünk –, és elköltöztettek bennünket a söptei kastélyba. Politikai oka volt, kellett az a majori lakás az állami gazdaság igazgatójának. Hat család lakott együtt a söptei kastélyban, lakásonként szoba-konyha-spájz kiosztásban, mígnem Varga Istvánék 1968- ban elkezdtek építeni egy saját házat. István 1993-ig ott lakott a szüleivel; úgy mondja, „belehúzott a legénykorába”, mert 45 évesen nősült meg. Vassurányba járt dolgozni a Tanép műhelyébe, asztalos szakmája révén ismerte meg a feleségét 1990-ben. Először a szüleinek dolgozott, aztán Editnek is volt több megrendelése. Menet közben a szerelem kiforrta magát, és „volt egy pillanat, amikor eldőlt”. 

 

Varga István nem tétovázott, Szombathelyre utazott, megvette a gyűrűket, virágot az anyósának, italt az apósának, és megkérte szíve hölgye kezét. Már tudta, hogy igent fog mondani. 1994. január 8-án volt az esküvő, Vassurányba költözött. Editnek volt már akkor egy fia, akit az esküvő után fél évvel örökbe fogadott. István a Tanépnél dolgozott 1963-tól 1988-ig, azután a Barátság Mgtsz-ben. Sok ezer ajtót, ablakot, burkolatot készített. Néha visszagondol az iskolai osztálytársaira: van, akiből pilóta lett, orvos, ápoló, az ikertestvére szakács, ő pedig asztalos. 

 

– Ha újra születnék, ugyanígy végigmennék mindenen. Nem kellene ennél jobb. Meg vagyok elégedve. Nincs olyan bennem, hogyha így lett volna vagy úgy – idézi fel. – Szegény, de boldog gyerekkorunk volt. Gyönyörű szép, tiszta és rendezett volt a major, a kornak megfelelő mezőgazdasági gépekkel, mindenkinek megvolt a maga munkája, a közösség megértésben, szeretetben élt. Az itt lakók állattenyésztéssel és növénytermesztéssel foglalkoztak. A major és a Kozár patak ölelésében minden családnak volt egy kis konyhakertje, rendszeresen disznóölést tartottak, és jutott mindenkinek a közösségi disznóvágásból is. 

 

A majorba belépve pár lépésre volt egy „Isten-kert” kőkereszttel, haranglábbal, a harangot minden este meghúzták, hogy jelezzék a nap végét. A harminc lakáson kívül voltak itt raktárak, istállók, magtár, bognárműhely, kovácsműhely, szerelőműhely, iroda, garázs, vízház, kocsiszín, kuglipálya. Hétvégenként nagytakarítás volt mindenki portája előtt. Emlékszem a nyári estékre, amikor jöttek haza az emberek a munkából, énekszóval, jókedvvel, és egyből mentek a patakra megfürödni. 

 

1956 után épült oda egy kultúrház üzemi konyhával, aztán egy munkásszállás… Varga István hétévesen került el a majorból, de máig szívesen emlékszik rá, úgy mondja: mint „volt kozári lakos”. A makettel szeretne helytörténeti lenyomatot hagyni az utókor számára, és mindazoknak a ma élőknek, akiknek az a hely szintén a múltjuk egy részét jelenti. A makettet ki is állítják Söptén, mert már majdnem feledésbe merült, amint az igaz történet, amelyet az asztalosmester mesél: „Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Kozármajor.” 

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!