"Akire kolompot kötöttek, az kolompoljon": kemenceavató, avagy az építés drámája Viszákon

Szarvas József színművész a házigazda szerepében hófehér ingben sürög-forog, hol a kemencénél, hol a bográcsoknál tűnik föl, mert „akire kolompot kötöttek, az kolompoljon”. A helyiek is főznek, és a szattaiak meg a csákánydoroszlóiak után most Kocsból érkezett küldöttség Viszákra, közös főzésre-ünneplésre.

Átok ellen langallót

„A Bözsi-féle viszáki perecnek” pedig nem lehet ellenállni. „A kalocsai Kovács Laci, aki a kemencét építette, azt mondta, hogy Bözsikém, a kemencében először langallót kell sütni, mert különben átok lesz rajta.” Így is tettek: langallóval próbálták ki az új szerzeményt, és a rituálé egészen biztosan sikeres volt, vidáman sülnek a fonott perecek. „Nincs becsületkassza, kemenceavató van”, vagyis mindenki szívesen látott vendég, gyűlnek is az érdeklődők szépen a domboldalban. Az árkon átívelő bürüt (kicsi fahidat) építészhallgatók tervezték-építették, ahogy a kemence köré épített galérián szintén egyetemisták végzik az utolsó simításokat. Csernyus Lőrinc vezetésével negyedik éve érkeznek ide vándortáborozók, folytatva a régi Makovecz-féle visegrádi hagyományt – és folytatva „az építés drámáját”, amely a Pajtaszínház megalapításával kezdődött meg Viszákon. A folyamatot Szarvas József idézi föl: itt alapították meg az első Tündérkertet a vidék őshonos fáival (ma már több mint száz hasonló kert van szerte a Kárpát-medencében), a Tündérkertben fiatalok rakták össze a „Tündérkert csillagát”: titkos rekeszekkel, az ősöreg körtefa megóvására, pihenésre, meditációra.

Kert-emberek a kemencénél

Aztán következett a bürü, ahonnan a Tenk-lépcső vezet föl a kerthez – és most itt van a „kemence-kápolna”, amely a közösségért kolompoló Szarvas József reményei szerint akkor válhat kápolnává – vagyis piciny szakrális hellyé, ahol „a jót gondolják és a jót teszik” –, ha a helyiek és az ide betérők is úgy akarják. (A kenyeret pedig egyébként sem nehéz összehozni a szakralitással.) A kápolnához ragasztott fedett térben masszív, mozdíthatatlan faasztal – ahogy Szarvas József mondja: „oltár” –, az együttlétek természetes helye. És bár a Bereczki Máté Galéria fölavatása csak jelképesen történik meg, a természetfotókhoz illesztett Ambrus Lajos-szövegek magukért beszélnek (hét kép, hét gondolat, a fölolvasás után egyelőre összenyalábolva): a végkövetkeztetés szerint a „kert-emberek” számára nincs halál, mert a növényi létmód mintájára csak az nyerheti el az igazi életet, aki elveszíti önmagát. „Végtelenül hálás vagyok mindenkinek, aki az építés drámájában részt vesz”, mondja Szarvas József, és átadja a szót az építés drámája protagonistájának, a „Tündérkert-gondolat” megalapozójának, Kovács Gyulának - akinek gyümölcsmentő tevékenységét Kodály, Bartók és Sebő Ferenc munkásságával hozza összefüggésbe. Hiszen „aki őshonos gyümölcsöt ment, kultúrát ment”.

Minden hófehér lesz

Csernyus Lőrinc ezen a nyomvonalon továbbhaladva azzal folytatja, hogy az építészet a magyar jogban kizárólag gazdasági tevékenységként létezik, pedig „az építészet a kultúra része” - amint azt az építészek viszáki jelenléte is demonstrálja: „Nekünk az a legnagyobb öröm, ha az általunk létrehozott épület él és működik. A helyieknek építettük – a gondozása már az ő feladatuk és felelősségük. Az a vágyam, hogy egyszer majd télen érkezem meg Viszákra, körös-körül minden hófehér, az út mellett füstöl a kemence. Jövök, megállok.”

Tündérkerti Szarvas Katinka

De most minden harsogó zöld, nyár van. A kemence mellett fölállított kis színpadon (mert az sem hiányozhat) kulturális program következik, föllép a helyi asszonykórus, a héten a Pajtaszínház programjába is meghívott Etnofon, érkeznek a Béri Balog Ádám együttes néptáncosai. És babakocsiban megérkezik Szarvas József kislánya, Katinka is: tündéri-égszínkék a mosolya. Ahogy az édesanyja, Tüű Zsófia megjegyzi: lám, egy újabb tündérkerti facsemete várományosa.