Versengésre fel! - Horváth Nikoletta jegyzete

Világunkban eluralkodott az a fajta konkurálás, ahol vére menően próbáljuk egymást leelőzni az élet többsávos sztrádáján, hogy az út végén a szalagkorlátnak csapódva rádöbbenjünk arra, hogy zsákutcába érkeztünk

Jobbak akarunk lenni. Mindig csak kiemelkedőbbek. Jobbak a szomszédnál, jobbak a kollégáknál, jobbak XYZ-nél. A lényeg, hogy leelőzzünk valakit, bárkit, esetleg mindenkit. Törtetünk, menetelünk a kitűzött célunk felé. Eldördül a startpisztoly, és elrugaszkodunk. De ahelyett, hogy a mi sávunkban rohannánk az életünkért, át-átbillegünk a többiek oldalára, hogy félrelökve őket bebiztosítsuk a győzelmünket. A végén csak egy maradhat, és ezért meg is teszünk mindent. A célhoz közeledve idegesen kapkodjuk balra és jobbra a fejünket: vajon ki veszélyeztetheti sikerünket? A nagy fejrángatásban éppen a szemünk elé nem tekintünk, és az utolsó két méteren megbotlunk egy fűszálban, egy kőben, egy tereptárgyban, és a célvonaltól egy centire, hasalva landolunk a poros földön. Így lesznek az elsőkből utolsók.
Tisztelet a kivételnek! Itt is érvényes ez a mondás. Ám a mai világ embere nagy százalékban így él. Folyton lót-fut, fontoskodik, akarva, néha akaratlanul félrelök másokat, és halad. Szerinte előre De megfelelő távlatból nézve sokkal inkább hátrafele lohol az ilyen, téves értékeket szem előtt tartó „versenyző”.

Versengeni lehet, sőt kell is! Ám nem mindegy, kivel. Életünk legnagyobb csatája, létünk óriási küzdelme, világunk egyetlen, igazi boksza: az önmagunkkal vívott háború! Na, ez már valami! Önnön léceinket megugrani, sőt mind feljebb emelni elvárásaink plafonját: ez az igazi kihívás. Lényegtelen, hogy a „többiek” mit csinálnak. Mindegy, hogy a kollégák milyen utat járnak be. Az az ő életük, az ő sztrádájuk. Akkor cselekszünk jól, ha mi a saját sávunkon tartjuk a szemünket. Ez nem megfutamodás, sőt! Idővel rádöbbenünk arra, hogy önmagunkkal birkózni a legnehezebb dolog a világon. Önnön hibáinkat, gyarlóságainkat, rossz szokásainkat leteríteni szinte lehetetlen. Szinte. Mégis jó, ha tudjuk, hogy amikor már éppen feladni készülünk mondván: ez a boksz nehezebb, mint gondoltuk - na, akkor az első menetet már meg is nyertük.

Könnyebb azt az ösvényt járni, amit már mások kitapostak félig-meddig. Könnyebb a többiek nyakára hágni, mások értékrendje mentén haladni, és magunkkal elhitetni, hogy ez így jó, mert ez a verseny. A valóság ennél sokkal egyszerűbb és nehezebb. Tegyük reflektorba magunkat, hívjuk ki bensőnket egy igazi megmérettetésre, és látni fogjuk: a legnagyobb nyertesek mi vagyunk!