Nehéz munka a hajléktalanság

Azt mondja a mindent jobban tudó okoska, hogy „menjen el dolgozni, ahelyett, hogy itt ücsörög egész nap és koldul, ez nem munka!" De! Az! Jelentem, de igen, nagyon kemény munka!

Egyszer három héten keresztül figyeltem egy aluljáróban egy hajléktalant. Nem a vasi megyeszékhelyen, hanem a fővárosban. Minden nap reggel nyolckor kiült az egyik aluljáró lépcsőjére, és délután négyig nem mozdult onnét... megpróbáltam utánacsinálni az íróasztalomnál(!), de fél óra után majd' megőrültem attól, hogy ott kell ülnöm, mozdulatlanul szinte, és várni. Várni. Várni, mint ő, és szorongani, hogy meglegyen aznap is a várt összeg - az ő kis élete ebből állt. Reggel kiült mindig ugyanarra a lépcsőfokra, tiszta ruhában, kis műanyag pohárral. Nem érdekel, ha a hetedik lakására is gyűjtött: ennél keményebb melót nem nagyon tudok! (És talán másra nem képes, nem veszik fel valamiért, vagy egyszerűen: neki ez a napi munkája!)

Nyolc órát lehúzni ott a lépcsőn, napról napra.

Aztán ott vannak, akik hajnalok hajnalán kelnek, és kukáznak: szégyellik is, sötétben még nem látja őket annyi ember, meg aztán sietni kell, hogy a maradékot ne vigyék el a sárga ruhás kukások előlük - muszáj enni, meg kell keresni a maradékot is, hátha... csak egyetlen napot túlélhet.

Utóbbiak közt van egy ismerősöm, akit régebben a kutyafuttatóról ismertem. Meghalt a csokibarna vizslája, és azóta valahogy félrecsúszott az élete: most megszakad érte a szívem, amikor látom, hogy kukáznia kell... Régebben mindig elsomfordált onnan, ha jöttem, szégyellte - most már nem. Most már természetes, hogy „nem vesszük észre" egymást - mit is mondhatnánk? Talán... hogy „szia!" De nem meri. És már én sem... Szóval... üzenem: szia, és éppúgy becsüllek, mint amikor a kutyádnak adtad az utolsó falatot. Tudd.