Horváth Nikoletta jegyzete

Őszinteség - minden áron?

2017. február 14., 10:52 szerző: Horváth Nikoletta
komment
„Ha őszinte vagyok, azonnal megszólnak, ha befogom a számat, akkor saját magamat szúrom hátba. Most akkor mitévő legyek?”
hirdetes_kapcsolo: 1
data['nincs_banner']: 0
G->reklam_mentes: 0

Egy kedves ismerősöm intézte hozzám ezeket a kétségbeesett szavakat. Nehezen tudtam elsőre mit mondani, mert nem vagyok sem pszichológus, sem megvilágosodott mester. Csak azokból a helyzetekből meríthettem a válaszhoz, amelyeket a saját bőrömön tapasztaltam meg.

Az őszinteség nem lehet kérdés. Olyan ösvény, amelyhez ragaszkodnunk kell. Ez persze nem azt jelenti, hogy mostantól mindenkit éles, bántó kritikával kell illetnünk az őszinteség nevében. Ez ugyanis egy pillanatig sem mondható annak, sőt. Az embertelen stílusban előadott vélemény sokszor hazugsággal is felér, még akkor is, ha tartalmában igazságot hirdet. Tehát az nem mindegy, hogyan adjuk át személyes gondolatainkat. Büszkén, nagyképűen, vagy kedvesen, telve jóindulattal? Előbbivel kizárólag sértettséget, haragot, negatív érzéseket válthatunk ki a fogadó félből, még akkor is, ha mondanivalónk megállja a helyét. Utóbbival azonban szárba szökkenhetnek a szelíd szavainkkal elhintett magok.

Az "őszinteség mindenáron" nem csak azt jelenti, hogy másokkal szemben gondolatban, szóban és tettben kövessük a nyíltszívűséggel kikövezett ösvényt. Ez már csak következmény. Az út kezdetén ugyanis saját magunkkal kell farkasszemet néznünk. Első olvasatra nem is tűnik ez olyan nehéznek, igaz? Hiszen önmagunknak miért hazudnánk? De közben lelkiismeretünk halkan bekopogtat elménk színterére jelezve, hogy mondanivalója van… Ahogy hallgatjuk a szív komponálta szavakat, rádöbbenünk arra, hogy sokszor kaphatjuk rajta magunkat hazugságon. „Nem én vagyok a hibás” – mondogatjuk csendben, ha valami atrocitás ér minket. „Szeretem őt” – suttogjuk elhalón, az egykori érzelmek parazsát szemlélve. „Nem félek!” – ordítjuk gondolatban, túlkiabálva a félelem szülte pusztító némaságot.

Szóval mégsem mondunk mindig igazat magunknak. Amíg ez nem változik, addig hiába szeretnénk kifelé mást mutatni, szavaink bántón fognak csengeni. Aki ugyanis a benső életében felépített színfalak mögött, megjátszott szerep szerint él, azaz folyamatosan hazudik önmagának, az kifelé sem fog tudni helyesen, megfontoltan, igazságosan ítélni. És ha mégis megcsillan olykor véleményében az őszinteség prizmájának fénye, önhazugságban élve vajon mennyire számítanak gondolatai hitelesnek?

Horváth Nikoletta

2017. február 14., 10:52 szerző: Horváth Nikoletta

Hozzászólások

Részletes műsor

loader image

Műsorok betöltése...