Kiskisasszony Szombathelyről

A többi magyarországi közkönyvtárban nincs belőle példány, főleg nem olyan, amely kölcsönözhető. Így aztán elutaztam Budapestre, beültem az olvasóterembe, s egy bő fél nap alatt átrágtam magam a százhetven oldalas regényen. A főhős, Merényi Judit egyes szám első személyben mondja el a történetet. 1940. június 15-én színjeles érettségi vizsgát tesz a női felső kereskedelmi iskolában. A vizsgaelnök kérdésére, hogy mik a további tervei, azt a választ adja, „állásba megyek”. Az apja vasutas, a testvérei is tanulnak, az ő további taníttatására már nincs pénz. Az iskolának, ahová járt, közös udvara van a lánygimnáziummal. Később keserűen megjegyzi, akik gimnáziumba jártak, azok a tudás kedvéért tanultak, akik a kereskedelmiben, azok a kenyérkereset miatt. Az érettségi bankettet a Schmall-kertben rendezték meg. A történet akkor kezd igazán izgalmassá válni, amikor rájövünk, hogy mindegyik helyszín és mindegyik szereplő azonosítható, konkrét személy. 

Merényi Judit azonos a könyvet író Nagy Irénnel, aki 1921-ben a Zágrábhoz közeli Velika Goricán született, s neve akkor még Lubics Irén volt. Nagyszülei később Zákányba költöztek, s apja Zerinvárira magyarosított, ez lett gyermekeinek családi neve is. Édesanyja harmincévesen meghalt, az özvegyen maradt apa a három gyermekével Szombathelyre költözött. Zerinvári Irén 1936 és 1940 között a szombathelyi kereskedelmi iskola tanulója volt. Az intézmény a mai Kanizsai Dorottya Gimnázium épületében működött, de jogutódjának a Vendéglátóipari Szakközépiskola (az „Orlay”) tekinthető. 

A Schmall Gyula által üzemeltetett kertvendéglőt Aréna-kertnek vagy Népkertnek is nevezték. Helyén az Aréna utcai óvoda áll. Irén az érettségi előtt még arról ábrándozott, hogy újságíróként dolgozik majd, de aztán könyvelő lett. A könyvelői pontosság az írásaira is jellemző. A Kiskisas ­ szonyban szereplő adatok iskolai évkönyvek, címjegyzékek, újságcikkek segítségével ellenőrizhetők. Ez azonban nem jelenti az érzelmek hiányát. Nagy szeretettel ír például apjáról, aki az elsejét követő vasárnapon a vasutas körben elfogyaszt néhány deci bort. Közben megemlíti, hogy névnapja november negyedikére esik, s abban a hónapban van Erzsébet-nap is. És hát tudjuk, apját Zerinvári Károlynak, mostohaanyját Dénes Erzsébetnek hívták. Judit a regényben nehezen talál munkát, előbb a Vastakaréknál próbálkozik, végül a Weiner-féle magtermelő vállalatnál kap állást. (A cég valóban létezett Szombathelyen.) A tulajdonos jómódú zsidó ember, 1940-et írunk, s túl vagyunk az első zsidótörvényeken. 

Baljósak az előjelek, de hát valóban veszély-e a veszély? Weinerné a lányát, Editet is szeretné valahogy menteni, s nem bánja, hogy az összebarátkozott Judittal (Irénnel), akinek egy „éhenkórász vasutas” az apja. Juditék az egyik vasutasházban laknak, ezek az épületek a Welther Károly és az Eötvös Loránd utcában ma is állnak. Amikor Editet zsúrra hívják, a fogason lógó kopott vasutasruhákat mosóteknőbe rakva a kamrában rejtik el. A két lány a szilvesztert Weinerék villájában tölti együtt. Amikor másnap Weiner, a munkaadója hazaérkezik, rá kell jönnie, hogy a férfi még a nevét sem tudja. Számára ő csak egy gépírólány, egy kiskisasszony, nem érdemes tudni, kicsoda. Ez a történet 1941. január elsején véget ér. 

Nagy Irén könyve 1958-ban jelent meg Pozsonyban a Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadónál. A szerző a regény folytatását is megírta, az is pontos élettörténet. A Fiatalok voltunk című kötetet 1965-ben adták ki, szintén Pozsonyban. A helyszín ott már nem Szombathely, hanem Komárom. Judit-Irén egy újsághirdetésre jelentkezve utazik el a Magyarországhoz visszakerült városba. Igazi könyvelői állást kap, jó fizetéssel. Onnan is többször hazalátogat, hogy találkozzon apjával, mostohaanyjával és testvéreivel. Ott ismerkedik meg férjével, s ebből következően aztán új neve is lett, Nagy Irén. Pozsonyba költöztek, ahol egy ideig a rádió magyar adásánál dolgozott, az írást abbahagyta. 2017-ben kilencvenhetedik életévében halt meg.