Dr. Sill Ferenc Aba gyémántmisés ferences szerzetessel beszélgettünk

-1925-ben született. Milyen volt a Felvidéken magyar kisgyereknek, diáknak lenni a trianoni békediktátum utáni évtizedekben? Érte-e bárhol, bármilyen atrocitás?

- Trianon után a szülőföldem Csehszlovákiához került, bár mindig, korábban is színtiszta magyar település volt. A körülötte lévő községekben is magyarok laktak. A földbirtokosok majorjaiban telepes községeket hoztak létre, szlovák-morva telepeseket hoztak oda. Részükre vasárnaponta egy szlovák nyelvű szentmisét mutatott be a plébánosunk. Akkor még egyenlő arányban lakták magyarok, németek és szlovákok Pozsonyt. Semmilyen afférra, nemzetiségek közötti villongásra nem emlékszem. Nem is volt. Emlékszem viszont öreg szlovákokra, akik visszasírták az Osztrák-Magyar Monarchiát, mert abban jobb volt az élet. Pozsonyban bárhol, a hivatalokban, üzletekben tudtak magyarul, és minden ellenérzés nélkül szólaltak meg, válaszoltak nyelvünkön. Meg sem fordult a fejemben, hogy bajom lehet, ha magyarul beszélek. Mindenki értette a nyelvet, készséges volt. Arra is emlékszem: a nagy áruházakban magyar nótákat játszottak a gramofonok. Amikor a nagypolitika úgy alakult, hogy felmerült komolyan a trianoni határ revíziójának gondolata, annak nagyon örültek a felvidéki magyarok. Vonattal jártam Pozsonyba a gimnáziumba. Emlékszem, a vonat ablakaira piros-fehér-zöld papírlapokat ragasztottak. A fehérbe az volt nyomtatva: Piros, fehér, zöld, Pozsony magyar föld . Másodikos voltam, amikor a ferences templomból kijövő magyar hívek tüntetni kezdtek a felvidéki magyar területek visszacsatolásáért. Október egyik napján osztályunkba bejött egy nyolcadikos diák, s felszólított bennünket: menjünk haza, addig ne jöjjünk iskolába, amíg a nagyhatalmak nem döntenek Pozsony sorsáról. Matematika óra volt, az utolsó, amit a pozsonyi gimnáziumban töltöttem.

A bécsi döntés nyomán szülőfalum visszakerült Magyarországhoz. A falu díszkapuval várta ünnepélyesen, nagy lelkesedéssel a magyar katonákat. 1938-1945 között újra magyarok voltunk. A karácsonyi szünet után mi, csallóközi és a mátyusföldi diákok két gimnáziumban folytathattuk a tanulást: Szencen és Dunaszerdahelyen. Én Dunaszerdahelyre jártam.

- Mikor határozta el, hogy pap, ferences szerzetes lesz?

- 9 éves koromtól rendszeresen ministráltam. Nagyon szerettem. Akkor még latin nyelvű misék voltak. Kisgyermekként gyakran nyaraltam nagyszüleimnél Csallóköztárnokon, ahol a ferences atyák gyakori vendégek voltak. Megbámultam, meg is ismertem őket. Anyai nagybátyám, Tóth Ferenc Nagyszombatban ferences teológus volt, s az 1938-as fel- vidéki visszacsatolás után átvételét kérte a magyar Mariánus Provinciába. Tanulmányait Szombathelyen folytatta. Egy idő után belülről éreztem: pap szeretnék lenni. Nagybátyám első miséje után, befejezvén a negyedik gimnáziumi évet, kérelmet nyújtottam be, felvételemet kértem a ferences rendbe. A búcsúszentlászlói novíciátusba vettek fel. A 12 fejezetből álló latin regulát szó szerint meg kellett tanulnunk. Ezután a latinnal nem is volt gondunk. A gimnáziumot már szerzetesként végeztem, nem a kollégium- ban, hanem kolostorban laktam. A szerzetesi napirend abból állt, hogy reggel 5-kor keltünk, a kóruson végeztük a reggeli imát, elmélkedést és a közös zsolozsmát, részt vettünk szentmisén. Sokat fociztunk. Bent voltam az iskolai válogatottban. Elképzelheti, milyen jól néztünk ki: a tonzúránkat cserkésznyakkendővel kötöttük be. Aztán Esztergomba kerültem. Emlékszem, az első éjszakámon bombatámadás érte a várost. A háborús időszak nagyon nehéz volt. Zsír, olaj, cukor nélküli ételeket kaptunk, korpás kenyéren éltünk. Mindig éhesek voltunk. 1946-ban érettségiztem, aztán kezdtem meg a teológiai tanulmányokat Szombathelyen.

- Milyennek látta az akkori Szombathelyt? Hogyan élte meg a kommunisták egyházellenességét? A szerzetesrendek feloszlatásának évében szentelték fel. Hogyan volt ez?

- 1946 nyarán a szombathelyi rendház ablakain, a kolostor kertjében még ott volt a háború pusztítása, láthatóak voltak a bombázás nyomai. Négy bombatölcsér. A városban még sok ház romosan állt, a székesegyház boltozata beomolva. A kommunisták 1948-as hatalomra jutása után a sajtóban rendszeressé vált az egyházak lejáratása, szervezeteinek bomlasztása. Amikor 1950-ben megérkezett Szombathelyre a hír, hogy az ország délvidéki kolostoraiból deportálták a szerzeteseket, az elöljáróság úgy döntött, a teológusokat hazaküldi. A rendházat akkor már a titkosrendőrség figyelte. Néhányan el tudtunk utazni, de három teológus társunk másnap akart. Éjszaka az ÁVO letartóztatta őket azzal a koholt váddal, hogy azért nem utaztak el, mert disszidálni akartak. A kistarcsai gyűjtőtáborba kerültek. Én szerettem volna a szüleimhez hazamenni Csehszlovákiába, de ez lehetetlen volt. Tóth Ferenc nagybátyámhoz mentem, aki Zalaudvarnokon volt plébános. Ebből a kis zalai faluból utaztam Szombathelyre. Készültem a papszentelésre. Bozsoky Lehelt és engemet - a szükséges tartományfőnöki iratokkal ellátva - Kovács Sándor megyés püspök az ő teológusai mellett szentelt pappá 1950. június 18-án a szombathelyi székesegyházban. A családból, a rokonaim közül senki sem lehetett ezen jelen. Ezek voltak a legvadabb rákosi idők. Az újmisémet is Zalaudvarnokon mutattam be. 1950. júliusában deportálták a szerzeteseket. A ferences rend vezetőségének kérésére a szombathelyi megyés püspök a saját teológusai közé vett fel, így kerültem a Budapesti Központi Szemináriumba. Ott a békepapi mozgalommal szembehelyezkedő nevelésben részesültünk. 1952-ben Körmenden lettem káplán. A püspökvárból gyakran felkeresett Kaposi György egyházügyi titkár, próbált beszervezni a békepapok közé. Hiába. Ministránsokkal foglalkoztam, Katafára, Halogyba és Halastóra jártam kerékpáron hitoktatni. Váratlanul ért, amikor a Vasvármegyében A körmendi lélekkufár címen támadás indult ellenem. Táviratilag idéztek Budapestre, az Állami Egyházügyi Hivatal központjába. Valami sajátos nyugalom töltött el, amikor kérdeztek, de végül nem találtak felforgató egyénnek. A kongruámat, a kápláni 300 forintomat azonban megvonták. A hívek láttak el mindennel.

-1925-ben született. Milyen volt a Felvidéken magyar kisgyereknek, diáknak lenni a trianoni békediktátum utáni évtizedekben? Érte-e bárhol, bármilyen atrocitás?

- Trianon után a szülőföldem Csehszlovákiához került, bár mindig, korábban is színtiszta magyar település volt. A körülötte lévő községekben is magyarok laktak. A földbirtokosok majorjaiban telepes községeket hoztak létre, szlovák-morva telepeseket hoztak oda. Részükre vasárnaponta egy szlovák nyelvű szentmisét mutatott be a plébánosunk. Akkor még egyenlő arányban lakták magyarok, németek és szlovákok Pozsonyt. Semmilyen afférra, nemzetiségek közötti villongásra nem emlékszem. Nem is volt. Emlékszem viszont öreg szlovákokra, akik visszasírták az Osztrák-Magyar Monarchiát, mert abban jobb volt az élet. Pozsonyban bárhol, a hivatalokban, üzletekben tudtak magyarul, és minden ellenérzés nélkül szólaltak meg, válaszoltak nyelvünkön. Meg sem fordult a fejemben, hogy bajom lehet, ha magyarul beszélek. Mindenki értette a nyelvet, készséges volt. Arra is emlékszem: a nagy áruházakban magyar nótákat játszottak a gramofonok. Amikor a nagypolitika úgy alakult, hogy felmerült komolyan a trianoni határ revíziójának gondolata, annak nagyon örültek a felvidéki magyarok. Vonattal jártam Pozsonyba a gimnáziumba. Emlékszem, a vonat ablakaira piros-fehér-zöld papírlapokat ragasztottak. A fehérbe az volt nyomtatva: Piros, fehér, zöld, Pozsony magyar föld . Másodikos voltam, amikor a ferences templomból kijövő magyar hívek tüntetni kezdtek a felvidéki magyar területek visszacsatolásáért. Október egyik napján osztályunkba bejött egy nyolcadikos diák, s felszólított bennünket: menjünk haza, addig ne jöjjünk iskolába, amíg a nagyhatalmak nem döntenek Pozsony sorsáról. Matematika óra volt, az utolsó, amit a pozsonyi gimnáziumban töltöttem.

A bécsi döntés nyomán szülőfalum visszakerült Magyarországhoz. A falu díszkapuval várta ünnepélyesen, nagy lelkesedéssel a magyar katonákat. 1938-1945 között újra magyarok voltunk. A karácsonyi szünet után mi, csallóközi és a mátyusföldi diákok két gimnáziumban folytathattuk a tanulást: Szencen és Dunaszerdahelyen. Én Dunaszerdahelyre jártam.

- Mikor határozta el, hogy pap, ferences szerzetes lesz?

- 9 éves koromtól rendszeresen ministráltam. Nagyon szerettem. Akkor még latin nyelvű misék voltak. Kisgyermekként gyakran nyaraltam nagyszüleimnél Csallóköztárnokon, ahol a ferences atyák gyakori vendégek voltak. Megbámultam, meg is ismertem őket. Anyai nagybátyám, Tóth Ferenc Nagyszombatban ferences teológus volt, s az 1938-as fel- vidéki visszacsatolás után átvételét kérte a magyar Mariánus Provinciába. Tanulmányait Szombathelyen folytatta. Egy idő után belülről éreztem: pap szeretnék lenni. Nagybátyám első miséje után, befejezvén a negyedik gimnáziumi évet, kérelmet nyújtottam be, felvételemet kértem a ferences rendbe. A búcsúszentlászlói novíciátusba vettek fel. A 12 fejezetből álló latin regulát szó szerint meg kellett tanulnunk. Ezután a latinnal nem is volt gondunk. A gimnáziumot már szerzetesként végeztem, nem a kollégium- ban, hanem kolostorban laktam. A szerzetesi napirend abból állt, hogy reggel 5-kor keltünk, a kóruson végeztük a reggeli imát, elmélkedést és a közös zsolozsmát, részt vettünk szentmisén. Sokat fociztunk. Bent voltam az iskolai válogatottban. Elképzelheti, milyen jól néztünk ki: a tonzúránkat cserkésznyakkendővel kötöttük be. Aztán Esztergomba kerültem. Emlékszem, az első éjszakámon bombatámadás érte a várost. A háborús időszak nagyon nehéz volt. Zsír, olaj, cukor nélküli ételeket kaptunk, korpás kenyéren éltünk. Mindig éhesek voltunk. 1946-ban érettségiztem, aztán kezdtem meg a teológiai tanulmányokat Szombathelyen.

- Milyennek látta az akkori Szombathelyt? Hogyan élte meg a kommunisták egyházellenességét? A szerzetesrendek feloszlatásának évében szentelték fel. Hogyan volt ez?

- 1946 nyarán a szombathelyi rendház ablakain, a kolostor kertjében még ott volt a háború pusztítása, láthatóak voltak a bombázás nyomai. Négy bombatölcsér. A városban még sok ház romosan állt, a székesegyház boltozata beomolva. A kommunisták 1948-as hatalomra jutása után a sajtóban rendszeressé vált az egyházak lejáratása, szervezeteinek bomlasztása. Amikor 1950-ben megérkezett Szombathelyre a hír, hogy az ország délvidéki kolostoraiból deportálták a szerzeteseket, az elöljáróság úgy döntött, a teológusokat hazaküldi. A rendházat akkor már a titkosrendőrség figyelte. Néhányan el tudtunk utazni, de három teológus társunk másnap akart. Éjszaka az ÁVO letartóztatta őket azzal a koholt váddal, hogy azért nem utaztak el, mert disszidálni akartak. A kistarcsai gyűjtőtáborba kerültek. Én szerettem volna a szüleimhez hazamenni Csehszlovákiába, de ez lehetetlen volt. Tóth Ferenc nagybátyámhoz mentem, aki Zalaudvarnokon volt plébános. Ebből a kis zalai faluból utaztam Szombathelyre. Készültem a papszentelésre. Bozsoky Lehelt és engemet - a szükséges tartományfőnöki iratokkal ellátva - Kovács Sándor megyés püspök az ő teológusai mellett szentelt pappá 1950. június 18-án a szombathelyi székesegyházban. A családból, a rokonaim közül senki sem lehetett ezen jelen. Ezek voltak a legvadabb rákosi idők. Az újmisémet is Zalaudvarnokon mutattam be. 1950. júliusában deportálták a szerzeteseket. A ferences rend vezetőségének kérésére a szombathelyi megyés püspök a saját teológusai közé vett fel, így kerültem a Budapesti Központi Szemináriumba. Ott a békepapi mozgalommal szembehelyezkedő nevelésben részesültünk. 1952-ben Körmenden lettem káplán. A püspökvárból gyakran felkeresett Kaposi György egyházügyi titkár, próbált beszervezni a békepapok közé. Hiába. Ministránsokkal foglalkoztam, Katafára, Halogyba és Halastóra jártam kerékpáron hitoktatni. Váratlanul ért, amikor a Vasvármegyében A körmendi lélekkufár címen támadás indult ellenem. Táviratilag idéztek Budapestre, az Állami Egyházügyi Hivatal központjába. Valami sajátos nyugalom töltött el, amikor kérdeztek, de végül nem találtak felforgató egyénnek. A kongruámat, a kápláni 300 forintomat azonban megvonták. A hívek láttak el mindennel.

-1925-ben született. Milyen volt a Felvidéken magyar kisgyereknek, diáknak lenni a trianoni békediktátum utáni évtizedekben? Érte-e bárhol, bármilyen atrocitás?

- Trianon után a szülőföldem Csehszlovákiához került, bár mindig, korábban is színtiszta magyar település volt. A körülötte lévő községekben is magyarok laktak. A földbirtokosok majorjaiban telepes községeket hoztak létre, szlovák-morva telepeseket hoztak oda. Részükre vasárnaponta egy szlovák nyelvű szentmisét mutatott be a plébánosunk. Akkor még egyenlő arányban lakták magyarok, németek és szlovákok Pozsonyt. Semmilyen afférra, nemzetiségek közötti villongásra nem emlékszem. Nem is volt. Emlékszem viszont öreg szlovákokra, akik visszasírták az Osztrák-Magyar Monarchiát, mert abban jobb volt az élet. Pozsonyban bárhol, a hivatalokban, üzletekben tudtak magyarul, és minden ellenérzés nélkül szólaltak meg, válaszoltak nyelvünkön. Meg sem fordult a fejemben, hogy bajom lehet, ha magyarul beszélek. Mindenki értette a nyelvet, készséges volt. Arra is emlékszem: a nagy áruházakban magyar nótákat játszottak a gramofonok. Amikor a nagypolitika úgy alakult, hogy felmerült komolyan a trianoni határ revíziójának gondolata, annak nagyon örültek a felvidéki magyarok. Vonattal jártam Pozsonyba a gimnáziumba. Emlékszem, a vonat ablakaira piros-fehér-zöld papírlapokat ragasztottak. A fehérbe az volt nyomtatva: Piros, fehér, zöld, Pozsony magyar föld . Másodikos voltam, amikor a ferences templomból kijövő magyar hívek tüntetni kezdtek a felvidéki magyar területek visszacsatolásáért. Október egyik napján osztályunkba bejött egy nyolcadikos diák, s felszólított bennünket: menjünk haza, addig ne jöjjünk iskolába, amíg a nagyhatalmak nem döntenek Pozsony sorsáról. Matematika óra volt, az utolsó, amit a pozsonyi gimnáziumban töltöttem.

A bécsi döntés nyomán szülőfalum visszakerült Magyarországhoz. A falu díszkapuval várta ünnepélyesen, nagy lelkesedéssel a magyar katonákat. 1938-1945 között újra magyarok voltunk. A karácsonyi szünet után mi, csallóközi és a mátyusföldi diákok két gimnáziumban folytathattuk a tanulást: Szencen és Dunaszerdahelyen. Én Dunaszerdahelyre jártam.

- Mikor határozta el, hogy pap, ferences szerzetes lesz?

- 9 éves koromtól rendszeresen ministráltam. Nagyon szerettem. Akkor még latin nyelvű misék voltak. Kisgyermekként gyakran nyaraltam nagyszüleimnél Csallóköztárnokon, ahol a ferences atyák gyakori vendégek voltak. Megbámultam, meg is ismertem őket. Anyai nagybátyám, Tóth Ferenc Nagyszombatban ferences teológus volt, s az 1938-as fel- vidéki visszacsatolás után átvételét kérte a magyar Mariánus Provinciába. Tanulmányait Szombathelyen folytatta. Egy idő után belülről éreztem: pap szeretnék lenni. Nagybátyám első miséje után, befejezvén a negyedik gimnáziumi évet, kérelmet nyújtottam be, felvételemet kértem a ferences rendbe. A búcsúszentlászlói novíciátusba vettek fel. A 12 fejezetből álló latin regulát szó szerint meg kellett tanulnunk. Ezután a latinnal nem is volt gondunk. A gimnáziumot már szerzetesként végeztem, nem a kollégium- ban, hanem kolostorban laktam. A szerzetesi napirend abból állt, hogy reggel 5-kor keltünk, a kóruson végeztük a reggeli imát, elmélkedést és a közös zsolozsmát, részt vettünk szentmisén. Sokat fociztunk. Bent voltam az iskolai válogatottban. Elképzelheti, milyen jól néztünk ki: a tonzúránkat cserkésznyakkendővel kötöttük be. Aztán Esztergomba kerültem. Emlékszem, az első éjszakámon bombatámadás érte a várost. A háborús időszak nagyon nehéz volt. Zsír, olaj, cukor nélküli ételeket kaptunk, korpás kenyéren éltünk. Mindig éhesek voltunk. 1946-ban érettségiztem, aztán kezdtem meg a teológiai tanulmányokat Szombathelyen.

- Milyennek látta az akkori Szombathelyt? Hogyan élte meg a kommunisták egyházellenességét? A szerzetesrendek feloszlatásának évében szentelték fel. Hogyan volt ez?

- 1946 nyarán a szombathelyi rendház ablakain, a kolostor kertjében még ott volt a háború pusztítása, láthatóak voltak a bombázás nyomai. Négy bombatölcsér. A városban még sok ház romosan állt, a székesegyház boltozata beomolva. A kommunisták 1948-as hatalomra jutása után a sajtóban rendszeressé vált az egyházak lejáratása, szervezeteinek bomlasztása. Amikor 1950-ben megérkezett Szombathelyre a hír, hogy az ország délvidéki kolostoraiból deportálták a szerzeteseket, az elöljáróság úgy döntött, a teológusokat hazaküldi. A rendházat akkor már a titkosrendőrség figyelte. Néhányan el tudtunk utazni, de három teológus társunk másnap akart. Éjszaka az ÁVO letartóztatta őket azzal a koholt váddal, hogy azért nem utaztak el, mert disszidálni akartak. A kistarcsai gyűjtőtáborba kerültek. Én szerettem volna a szüleimhez hazamenni Csehszlovákiába, de ez lehetetlen volt. Tóth Ferenc nagybátyámhoz mentem, aki Zalaudvarnokon volt plébános. Ebből a kis zalai faluból utaztam Szombathelyre. Készültem a papszentelésre. Bozsoky Lehelt és engemet - a szükséges tartományfőnöki iratokkal ellátva - Kovács Sándor megyés püspök az ő teológusai mellett szentelt pappá 1950. június 18-án a szombathelyi székesegyházban. A családból, a rokonaim közül senki sem lehetett ezen jelen. Ezek voltak a legvadabb rákosi idők. Az újmisémet is Zalaudvarnokon mutattam be. 1950. júliusában deportálták a szerzeteseket. A ferences rend vezetőségének kérésére a szombathelyi megyés püspök a saját teológusai közé vett fel, így kerültem a Budapesti Központi Szemináriumba. Ott a békepapi mozgalommal szembehelyezkedő nevelésben részesültünk. 1952-ben Körmenden lettem káplán. A püspökvárból gyakran felkeresett Kaposi György egyházügyi titkár, próbált beszervezni a békepapok közé. Hiába. Ministránsokkal foglalkoztam, Katafára, Halogyba és Halastóra jártam kerékpáron hitoktatni. Váratlanul ért, amikor a Vasvármegyében A körmendi lélekkufár címen támadás indult ellenem. Táviratilag idéztek Budapestre, az Állami Egyházügyi Hivatal központjába. Valami sajátos nyugalom töltött el, amikor kérdeztek, de végül nem találtak felforgató egyénnek. A kongruámat, a kápláni 300 forintomat azonban megvonták. A hívek láttak el mindennel.

-1925-ben született. Milyen volt a Felvidéken magyar kisgyereknek, diáknak lenni a trianoni békediktátum utáni évtizedekben? Érte-e bárhol, bármilyen atrocitás?

- Trianon után a szülőföldem Csehszlovákiához került, bár mindig, korábban is színtiszta magyar település volt. A körülötte lévő községekben is magyarok laktak. A földbirtokosok majorjaiban telepes községeket hoztak létre, szlovák-morva telepeseket hoztak oda. Részükre vasárnaponta egy szlovák nyelvű szentmisét mutatott be a plébánosunk. Akkor még egyenlő arányban lakták magyarok, németek és szlovákok Pozsonyt. Semmilyen afférra, nemzetiségek közötti villongásra nem emlékszem. Nem is volt. Emlékszem viszont öreg szlovákokra, akik visszasírták az Osztrák-Magyar Monarchiát, mert abban jobb volt az élet. Pozsonyban bárhol, a hivatalokban, üzletekben tudtak magyarul, és minden ellenérzés nélkül szólaltak meg, válaszoltak nyelvünkön. Meg sem fordult a fejemben, hogy bajom lehet, ha magyarul beszélek. Mindenki értette a nyelvet, készséges volt. Arra is emlékszem: a nagy áruházakban magyar nótákat játszottak a gramofonok. Amikor a nagypolitika úgy alakult, hogy felmerült komolyan a trianoni határ revíziójának gondolata, annak nagyon örültek a felvidéki magyarok. Vonattal jártam Pozsonyba a gimnáziumba. Emlékszem, a vonat ablakaira piros-fehér-zöld papírlapokat ragasztottak. A fehérbe az volt nyomtatva: Piros, fehér, zöld, Pozsony magyar föld . Másodikos voltam, amikor a ferences templomból kijövő magyar hívek tüntetni kezdtek a felvidéki magyar területek visszacsatolásáért. Október egyik napján osztályunkba bejött egy nyolcadikos diák, s felszólított bennünket: menjünk haza, addig ne jöjjünk iskolába, amíg a nagyhatalmak nem döntenek Pozsony sorsáról. Matematika óra volt, az utolsó, amit a pozsonyi gimnáziumban töltöttem.

A bécsi döntés nyomán szülőfalum visszakerült Magyarországhoz. A falu díszkapuval várta ünnepélyesen, nagy lelkesedéssel a magyar katonákat. 1938-1945 között újra magyarok voltunk. A karácsonyi szünet után mi, csallóközi és a mátyusföldi diákok két gimnáziumban folytathattuk a tanulást: Szencen és Dunaszerdahelyen. Én Dunaszerdahelyre jártam.

- Mikor határozta el, hogy pap, ferences szerzetes lesz?

- 9 éves koromtól rendszeresen ministráltam. Nagyon szerettem. Akkor még latin nyelvű misék voltak. Kisgyermekként gyakran nyaraltam nagyszüleimnél Csallóköztárnokon, ahol a ferences atyák gyakori vendégek voltak. Megbámultam, meg is ismertem őket. Anyai nagybátyám, Tóth Ferenc Nagyszombatban ferences teológus volt, s az 1938-as fel- vidéki visszacsatolás után átvételét kérte a magyar Mariánus Provinciába. Tanulmányait Szombathelyen folytatta. Egy idő után belülről éreztem: pap szeretnék lenni. Nagybátyám első miséje után, befejezvén a negyedik gimnáziumi évet, kérelmet nyújtottam be, felvételemet kértem a ferences rendbe. A búcsúszentlászlói novíciátusba vettek fel. A 12 fejezetből álló latin regulát szó szerint meg kellett tanulnunk. Ezután a latinnal nem is volt gondunk. A gimnáziumot már szerzetesként végeztem, nem a kollégium- ban, hanem kolostorban laktam. A szerzetesi napirend abból állt, hogy reggel 5-kor keltünk, a kóruson végeztük a reggeli imát, elmélkedést és a közös zsolozsmát, részt vettünk szentmisén. Sokat fociztunk. Bent voltam az iskolai válogatottban. Elképzelheti, milyen jól néztünk ki: a tonzúránkat cserkésznyakkendővel kötöttük be. Aztán Esztergomba kerültem. Emlékszem, az első éjszakámon bombatámadás érte a várost. A háborús időszak nagyon nehéz volt. Zsír, olaj, cukor nélküli ételeket kaptunk, korpás kenyéren éltünk. Mindig éhesek voltunk. 1946-ban érettségiztem, aztán kezdtem meg a teológiai tanulmányokat Szombathelyen.

- Milyennek látta az akkori Szombathelyt? Hogyan élte meg a kommunisták egyházellenességét? A szerzetesrendek feloszlatásának évében szentelték fel. Hogyan volt ez?

- 1946 nyarán a szombathelyi rendház ablakain, a kolostor kertjében még ott volt a háború pusztítása, láthatóak voltak a bombázás nyomai. Négy bombatölcsér. A városban még sok ház romosan állt, a székesegyház boltozata beomolva. A kommunisták 1948-as hatalomra jutása után a sajtóban rendszeressé vált az egyházak lejáratása, szervezeteinek bomlasztása. Amikor 1950-ben megérkezett Szombathelyre a hír, hogy az ország délvidéki kolostoraiból deportálták a szerzeteseket, az elöljáróság úgy döntött, a teológusokat hazaküldi. A rendházat akkor már a titkosrendőrség figyelte. Néhányan el tudtunk utazni, de három teológus társunk másnap akart. Éjszaka az ÁVO letartóztatta őket azzal a koholt váddal, hogy azért nem utaztak el, mert disszidálni akartak. A kistarcsai gyűjtőtáborba kerültek. Én szerettem volna a szüleimhez hazamenni Csehszlovákiába, de ez lehetetlen volt. Tóth Ferenc nagybátyámhoz mentem, aki Zalaudvarnokon volt plébános. Ebből a kis zalai faluból utaztam Szombathelyre. Készültem a papszentelésre. Bozsoky Lehelt és engemet - a szükséges tartományfőnöki iratokkal ellátva - Kovács Sándor megyés püspök az ő teológusai mellett szentelt pappá 1950. június 18-án a szombathelyi székesegyházban. A családból, a rokonaim közül senki sem lehetett ezen jelen. Ezek voltak a legvadabb rákosi idők. Az újmisémet is Zalaudvarnokon mutattam be. 1950. júliusában deportálták a szerzeteseket. A ferences rend vezetőségének kérésére a szombathelyi megyés püspök a saját teológusai közé vett fel, így kerültem a Budapesti Központi Szemináriumba. Ott a békepapi mozgalommal szembehelyezkedő nevelésben részesültünk. 1952-ben Körmenden lettem káplán. A püspökvárból gyakran felkeresett Kaposi György egyházügyi titkár, próbált beszervezni a békepapok közé. Hiába. Ministránsokkal foglalkoztam, Katafára, Halogyba és Halastóra jártam kerékpáron hitoktatni. Váratlanul ért, amikor a Vasvármegyében A körmendi lélekkufár címen támadás indult ellenem. Táviratilag idéztek Budapestre, az Állami Egyházügyi Hivatal központjába. Valami sajátos nyugalom töltött el, amikor kérdeztek, de végül nem találtak felforgató egyénnek. A kongruámat, a kápláni 300 forintomat azonban megvonták. A hívek láttak el mindennel.

- Trianon után a szülőföldem Csehszlovákiához került, bár mindig, korábban is színtiszta magyar település volt. A körülötte lévő községekben is magyarok laktak. A földbirtokosok majorjaiban telepes községeket hoztak létre, szlovák-morva telepeseket hoztak oda. Részükre vasárnaponta egy szlovák nyelvű szentmisét mutatott be a plébánosunk. Akkor még egyenlő arányban lakták magyarok, németek és szlovákok Pozsonyt. Semmilyen afférra, nemzetiségek közötti villongásra nem emlékszem. Nem is volt. Emlékszem viszont öreg szlovákokra, akik visszasírták az Osztrák-Magyar Monarchiát, mert abban jobb volt az élet. Pozsonyban bárhol, a hivatalokban, üzletekben tudtak magyarul, és minden ellenérzés nélkül szólaltak meg, válaszoltak nyelvünkön. Meg sem fordult a fejemben, hogy bajom lehet, ha magyarul beszélek. Mindenki értette a nyelvet, készséges volt. Arra is emlékszem: a nagy áruházakban magyar nótákat játszottak a gramofonok. Amikor a nagypolitika úgy alakult, hogy felmerült komolyan a trianoni határ revíziójának gondolata, annak nagyon örültek a felvidéki magyarok. Vonattal jártam Pozsonyba a gimnáziumba. Emlékszem, a vonat ablakaira piros-fehér-zöld papírlapokat ragasztottak. A fehérbe az volt nyomtatva: Piros, fehér, zöld, Pozsony magyar föld . Másodikos voltam, amikor a ferences templomból kijövő magyar hívek tüntetni kezdtek a felvidéki magyar területek visszacsatolásáért. Október egyik napján osztályunkba bejött egy nyolcadikos diák, s felszólított bennünket: menjünk haza, addig ne jöjjünk iskolába, amíg a nagyhatalmak nem döntenek Pozsony sorsáról. Matematika óra volt, az utolsó, amit a pozsonyi gimnáziumban töltöttem.

A bécsi döntés nyomán szülőfalum visszakerült Magyarországhoz. A falu díszkapuval várta ünnepélyesen, nagy lelkesedéssel a magyar katonákat. 1938-1945 között újra magyarok voltunk. A karácsonyi szünet után mi, csallóközi és a mátyusföldi diákok két gimnáziumban folytathattuk a tanulást: Szencen és Dunaszerdahelyen. Én Dunaszerdahelyre jártam.

- Mikor határozta el, hogy pap, ferences szerzetes lesz?

- 9 éves koromtól rendszeresen ministráltam. Nagyon szerettem. Akkor még latin nyelvű misék voltak. Kisgyermekként gyakran nyaraltam nagyszüleimnél Csallóköztárnokon, ahol a ferences atyák gyakori vendégek voltak. Megbámultam, meg is ismertem őket. Anyai nagybátyám, Tóth Ferenc Nagyszombatban ferences teológus volt, s az 1938-as fel- vidéki visszacsatolás után átvételét kérte a magyar Mariánus Provinciába. Tanulmányait Szombathelyen folytatta. Egy idő után belülről éreztem: pap szeretnék lenni. Nagybátyám első miséje után, befejezvén a negyedik gimnáziumi évet, kérelmet nyújtottam be, felvételemet kértem a ferences rendbe. A búcsúszentlászlói novíciátusba vettek fel. A 12 fejezetből álló latin regulát szó szerint meg kellett tanulnunk. Ezután a latinnal nem is volt gondunk. A gimnáziumot már szerzetesként végeztem, nem a kollégium- ban, hanem kolostorban laktam. A szerzetesi napirend abból állt, hogy reggel 5-kor keltünk, a kóruson végeztük a reggeli imát, elmélkedést és a közös zsolozsmát, részt vettünk szentmisén. Sokat fociztunk. Bent voltam az iskolai válogatottban. Elképzelheti, milyen jól néztünk ki: a tonzúránkat cserkésznyakkendővel kötöttük be. Aztán Esztergomba kerültem. Emlékszem, az első éjszakámon bombatámadás érte a várost. A háborús időszak nagyon nehéz volt. Zsír, olaj, cukor nélküli ételeket kaptunk, korpás kenyéren éltünk. Mindig éhesek voltunk. 1946-ban érettségiztem, aztán kezdtem meg a teológiai tanulmányokat Szombathelyen.

- Milyennek látta az akkori Szombathelyt? Hogyan élte meg a kommunisták egyházellenességét? A szerzetesrendek feloszlatásának évében szentelték fel. Hogyan volt ez?

- 1946 nyarán a szombathelyi rendház ablakain, a kolostor kertjében még ott volt a háború pusztítása, láthatóak voltak a bombázás nyomai. Négy bombatölcsér. A városban még sok ház romosan állt, a székesegyház boltozata beomolva. A kommunisták 1948-as hatalomra jutása után a sajtóban rendszeressé vált az egyházak lejáratása, szervezeteinek bomlasztása. Amikor 1950-ben megérkezett Szombathelyre a hír, hogy az ország délvidéki kolostoraiból deportálták a szerzeteseket, az elöljáróság úgy döntött, a teológusokat hazaküldi. A rendházat akkor már a titkosrendőrség figyelte. Néhányan el tudtunk utazni, de három teológus társunk másnap akart. Éjszaka az ÁVO letartóztatta őket azzal a koholt váddal, hogy azért nem utaztak el, mert disszidálni akartak. A kistarcsai gyűjtőtáborba kerültek. Én szerettem volna a szüleimhez hazamenni Csehszlovákiába, de ez lehetetlen volt. Tóth Ferenc nagybátyámhoz mentem, aki Zalaudvarnokon volt plébános. Ebből a kis zalai faluból utaztam Szombathelyre. Készültem a papszentelésre. Bozsoky Lehelt és engemet - a szükséges tartományfőnöki iratokkal ellátva - Kovács Sándor megyés püspök az ő teológusai mellett szentelt pappá 1950. június 18-án a szombathelyi székesegyházban. A családból, a rokonaim közül senki sem lehetett ezen jelen. Ezek voltak a legvadabb rákosi idők. Az újmisémet is Zalaudvarnokon mutattam be. 1950. júliusában deportálták a szerzeteseket. A ferences rend vezetőségének kérésére a szombathelyi megyés püspök a saját teológusai közé vett fel, így kerültem a Budapesti Központi Szemináriumba. Ott a békepapi mozgalommal szembehelyezkedő nevelésben részesültünk. 1952-ben Körmenden lettem káplán. A püspökvárból gyakran felkeresett Kaposi György egyházügyi titkár, próbált beszervezni a békepapok közé. Hiába. Ministránsokkal foglalkoztam, Katafára, Halogyba és Halastóra jártam kerékpáron hitoktatni. Váratlanul ért, amikor a Vasvármegyében A körmendi lélekkufár címen támadás indult ellenem. Táviratilag idéztek Budapestre, az Állami Egyházügyi Hivatal központjába. Valami sajátos nyugalom töltött el, amikor kérdeztek, de végül nem találtak felforgató egyénnek. A kongruámat, a kápláni 300 forintomat azonban megvonták. A hívek láttak el mindennel.

- Trianon után a szülőföldem Csehszlovákiához került, bár mindig, korábban is színtiszta magyar település volt. A körülötte lévő községekben is magyarok laktak. A földbirtokosok majorjaiban telepes községeket hoztak létre, szlovák-morva telepeseket hoztak oda. Részükre vasárnaponta egy szlovák nyelvű szentmisét mutatott be a plébánosunk. Akkor még egyenlő arányban lakták magyarok, németek és szlovákok Pozsonyt. Semmilyen afférra, nemzetiségek közötti villongásra nem emlékszem. Nem is volt. Emlékszem viszont öreg szlovákokra, akik visszasírták az Osztrák-Magyar Monarchiát, mert abban jobb volt az élet. Pozsonyban bárhol, a hivatalokban, üzletekben tudtak magyarul, és minden ellenérzés nélkül szólaltak meg, válaszoltak nyelvünkön. Meg sem fordult a fejemben, hogy bajom lehet, ha magyarul beszélek. Mindenki értette a nyelvet, készséges volt. Arra is emlékszem: a nagy áruházakban magyar nótákat játszottak a gramofonok. Amikor a nagypolitika úgy alakult, hogy felmerült komolyan a trianoni határ revíziójának gondolata, annak nagyon örültek a felvidéki magyarok. Vonattal jártam Pozsonyba a gimnáziumba. Emlékszem, a vonat ablakaira piros-fehér-zöld papírlapokat ragasztottak. A fehérbe az volt nyomtatva: Piros, fehér, zöld, Pozsony magyar föld . Másodikos voltam, amikor a ferences templomból kijövő magyar hívek tüntetni kezdtek a felvidéki magyar területek visszacsatolásáért. Október egyik napján osztályunkba bejött egy nyolcadikos diák, s felszólított bennünket: menjünk haza, addig ne jöjjünk iskolába, amíg a nagyhatalmak nem döntenek Pozsony sorsáról. Matematika óra volt, az utolsó, amit a pozsonyi gimnáziumban töltöttem.

A bécsi döntés nyomán szülőfalum visszakerült Magyarországhoz. A falu díszkapuval várta ünnepélyesen, nagy lelkesedéssel a magyar katonákat. 1938-1945 között újra magyarok voltunk. A karácsonyi szünet után mi, csallóközi és a mátyusföldi diákok két gimnáziumban folytathattuk a tanulást: Szencen és Dunaszerdahelyen. Én Dunaszerdahelyre jártam.

- Mikor határozta el, hogy pap, ferences szerzetes lesz?

- 9 éves koromtól rendszeresen ministráltam. Nagyon szerettem. Akkor még latin nyelvű misék voltak. Kisgyermekként gyakran nyaraltam nagyszüleimnél Csallóköztárnokon, ahol a ferences atyák gyakori vendégek voltak. Megbámultam, meg is ismertem őket. Anyai nagybátyám, Tóth Ferenc Nagyszombatban ferences teológus volt, s az 1938-as fel- vidéki visszacsatolás után átvételét kérte a magyar Mariánus Provinciába. Tanulmányait Szombathelyen folytatta. Egy idő után belülről éreztem: pap szeretnék lenni. Nagybátyám első miséje után, befejezvén a negyedik gimnáziumi évet, kérelmet nyújtottam be, felvételemet kértem a ferences rendbe. A búcsúszentlászlói novíciátusba vettek fel. A 12 fejezetből álló latin regulát szó szerint meg kellett tanulnunk. Ezután a latinnal nem is volt gondunk. A gimnáziumot már szerzetesként végeztem, nem a kollégium- ban, hanem kolostorban laktam. A szerzetesi napirend abból állt, hogy reggel 5-kor keltünk, a kóruson végeztük a reggeli imát, elmélkedést és a közös zsolozsmát, részt vettünk szentmisén. Sokat fociztunk. Bent voltam az iskolai válogatottban. Elképzelheti, milyen jól néztünk ki: a tonzúránkat cserkésznyakkendővel kötöttük be. Aztán Esztergomba kerültem. Emlékszem, az első éjszakámon bombatámadás érte a várost. A háborús időszak nagyon nehéz volt. Zsír, olaj, cukor nélküli ételeket kaptunk, korpás kenyéren éltünk. Mindig éhesek voltunk. 1946-ban érettségiztem, aztán kezdtem meg a teológiai tanulmányokat Szombathelyen.

- Milyennek látta az akkori Szombathelyt? Hogyan élte meg a kommunisták egyházellenességét? A szerzetesrendek feloszlatásának évében szentelték fel. Hogyan volt ez?

- 1946 nyarán a szombathelyi rendház ablakain, a kolostor kertjében még ott volt a háború pusztítása, láthatóak voltak a bombázás nyomai. Négy bombatölcsér. A városban még sok ház romosan állt, a székesegyház boltozata beomolva. A kommunisták 1948-as hatalomra jutása után a sajtóban rendszeressé vált az egyházak lejáratása, szervezeteinek bomlasztása. Amikor 1950-ben megérkezett Szombathelyre a hír, hogy az ország délvidéki kolostoraiból deportálták a szerzeteseket, az elöljáróság úgy döntött, a teológusokat hazaküldi. A rendházat akkor már a titkosrendőrség figyelte. Néhányan el tudtunk utazni, de három teológus társunk másnap akart. Éjszaka az ÁVO letartóztatta őket azzal a koholt váddal, hogy azért nem utaztak el, mert disszidálni akartak. A kistarcsai gyűjtőtáborba kerültek. Én szerettem volna a szüleimhez hazamenni Csehszlovákiába, de ez lehetetlen volt. Tóth Ferenc nagybátyámhoz mentem, aki Zalaudvarnokon volt plébános. Ebből a kis zalai faluból utaztam Szombathelyre. Készültem a papszentelésre. Bozsoky Lehelt és engemet - a szükséges tartományfőnöki iratokkal ellátva - Kovács Sándor megyés püspök az ő teológusai mellett szentelt pappá 1950. június 18-án a szombathelyi székesegyházban. A családból, a rokonaim közül senki sem lehetett ezen jelen. Ezek voltak a legvadabb rákosi idők. Az újmisémet is Zalaudvarnokon mutattam be. 1950. júliusában deportálták a szerzeteseket. A ferences rend vezetőségének kérésére a szombathelyi megyés püspök a saját teológusai közé vett fel, így kerültem a Budapesti Központi Szemináriumba. Ott a békepapi mozgalommal szembehelyezkedő nevelésben részesültünk. 1952-ben Körmenden lettem káplán. A püspökvárból gyakran felkeresett Kaposi György egyházügyi titkár, próbált beszervezni a békepapok közé. Hiába. Ministránsokkal foglalkoztam, Katafára, Halogyba és Halastóra jártam kerékpáron hitoktatni. Váratlanul ért, amikor a Vasvármegyében A körmendi lélekkufár címen támadás indult ellenem. Táviratilag idéztek Budapestre, az Állami Egyházügyi Hivatal központjába. Valami sajátos nyugalom töltött el, amikor kérdeztek, de végül nem találtak felforgató egyénnek. A kongruámat, a kápláni 300 forintomat azonban megvonták. A hívek láttak el mindennel.

- Trianon után a szülőföldem Csehszlovákiához került, bár mindig, korábban is színtiszta magyar település volt. A körülötte lévő községekben is magyarok laktak. A földbirtokosok majorjaiban telepes községeket hoztak létre, szlovák-morva telepeseket hoztak oda. Részükre vasárnaponta egy szlovák nyelvű szentmisét mutatott be a plébánosunk. Akkor még egyenlő arányban lakták magyarok, németek és szlovákok Pozsonyt. Semmilyen afférra, nemzetiségek közötti villongásra nem emlékszem. Nem is volt. Emlékszem viszont öreg szlovákokra, akik visszasírták az Osztrák-Magyar Monarchiát, mert abban jobb volt az élet. Pozsonyban bárhol, a hivatalokban, üzletekben tudtak magyarul, és minden ellenérzés nélkül szólaltak meg, válaszoltak nyelvünkön. Meg sem fordult a fejemben, hogy bajom lehet, ha magyarul beszélek. Mindenki értette a nyelvet, készséges volt. Arra is emlékszem: a nagy áruházakban magyar nótákat játszottak a gramofonok. Amikor a nagypolitika úgy alakult, hogy felmerült komolyan a trianoni határ revíziójának gondolata, annak nagyon örültek a felvidéki magyarok. Vonattal jártam Pozsonyba a gimnáziumba. Emlékszem, a vonat ablakaira piros-fehér-zöld papírlapokat ragasztottak. A fehérbe az volt nyomtatva: Piros, fehér, zöld, Pozsony magyar föld . Másodikos voltam, amikor a ferences templomból kijövő magyar hívek tüntetni kezdtek a felvidéki magyar területek visszacsatolásáért. Október egyik napján osztályunkba bejött egy nyolcadikos diák, s felszólított bennünket: menjünk haza, addig ne jöjjünk iskolába, amíg a nagyhatalmak nem döntenek Pozsony sorsáról. Matematika óra volt, az utolsó, amit a pozsonyi gimnáziumban töltöttem.

A bécsi döntés nyomán szülőfalum visszakerült Magyarországhoz. A falu díszkapuval várta ünnepélyesen, nagy lelkesedéssel a magyar katonákat. 1938-1945 között újra magyarok voltunk. A karácsonyi szünet után mi, csallóközi és a mátyusföldi diákok két gimnáziumban folytathattuk a tanulást: Szencen és Dunaszerdahelyen. Én Dunaszerdahelyre jártam.

- Mikor határozta el, hogy pap, ferences szerzetes lesz?

- 9 éves koromtól rendszeresen ministráltam. Nagyon szerettem. Akkor még latin nyelvű misék voltak. Kisgyermekként gyakran nyaraltam nagyszüleimnél Csallóköztárnokon, ahol a ferences atyák gyakori vendégek voltak. Megbámultam, meg is ismertem őket. Anyai nagybátyám, Tóth Ferenc Nagyszombatban ferences teológus volt, s az 1938-as fel- vidéki visszacsatolás után átvételét kérte a magyar Mariánus Provinciába. Tanulmányait Szombathelyen folytatta. Egy idő után belülről éreztem: pap szeretnék lenni. Nagybátyám első miséje után, befejezvén a negyedik gimnáziumi évet, kérelmet nyújtottam be, felvételemet kértem a ferences rendbe. A búcsúszentlászlói novíciátusba vettek fel. A 12 fejezetből álló latin regulát szó szerint meg kellett tanulnunk. Ezután a latinnal nem is volt gondunk. A gimnáziumot már szerzetesként végeztem, nem a kollégium- ban, hanem kolostorban laktam. A szerzetesi napirend abból állt, hogy reggel 5-kor keltünk, a kóruson végeztük a reggeli imát, elmélkedést és a közös zsolozsmát, részt vettünk szentmisén. Sokat fociztunk. Bent voltam az iskolai válogatottban. Elképzelheti, milyen jól néztünk ki: a tonzúránkat cserkésznyakkendővel kötöttük be. Aztán Esztergomba kerültem. Emlékszem, az első éjszakámon bombatámadás érte a várost. A háborús időszak nagyon nehéz volt. Zsír, olaj, cukor nélküli ételeket kaptunk, korpás kenyéren éltünk. Mindig éhesek voltunk. 1946-ban érettségiztem, aztán kezdtem meg a teológiai tanulmányokat Szombathelyen.

- Milyennek látta az akkori Szombathelyt? Hogyan élte meg a kommunisták egyházellenességét? A szerzetesrendek feloszlatásának évében szentelték fel. Hogyan volt ez?

- 1946 nyarán a szombathelyi rendház ablakain, a kolostor kertjében még ott volt a háború pusztítása, láthatóak voltak a bombázás nyomai. Négy bombatölcsér. A városban még sok ház romosan állt, a székesegyház boltozata beomolva. A kommunisták 1948-as hatalomra jutása után a sajtóban rendszeressé vált az egyházak lejáratása, szervezeteinek bomlasztása. Amikor 1950-ben megérkezett Szombathelyre a hír, hogy az ország délvidéki kolostoraiból deportálták a szerzeteseket, az elöljáróság úgy döntött, a teológusokat hazaküldi. A rendházat akkor már a titkosrendőrség figyelte. Néhányan el tudtunk utazni, de három teológus társunk másnap akart. Éjszaka az ÁVO letartóztatta őket azzal a koholt váddal, hogy azért nem utaztak el, mert disszidálni akartak. A kistarcsai gyűjtőtáborba kerültek. Én szerettem volna a szüleimhez hazamenni Csehszlovákiába, de ez lehetetlen volt. Tóth Ferenc nagybátyámhoz mentem, aki Zalaudvarnokon volt plébános. Ebből a kis zalai faluból utaztam Szombathelyre. Készültem a papszentelésre. Bozsoky Lehelt és engemet - a szükséges tartományfőnöki iratokkal ellátva - Kovács Sándor megyés püspök az ő teológusai mellett szentelt pappá 1950. június 18-án a szombathelyi székesegyházban. A családból, a rokonaim közül senki sem lehetett ezen jelen. Ezek voltak a legvadabb rákosi idők. Az újmisémet is Zalaudvarnokon mutattam be. 1950. júliusában deportálták a szerzeteseket. A ferences rend vezetőségének kérésére a szombathelyi megyés püspök a saját teológusai közé vett fel, így kerültem a Budapesti Központi Szemináriumba. Ott a békepapi mozgalommal szembehelyezkedő nevelésben részesültünk. 1952-ben Körmenden lettem káplán. A püspökvárból gyakran felkeresett Kaposi György egyházügyi titkár, próbált beszervezni a békepapok közé. Hiába. Ministránsokkal foglalkoztam, Katafára, Halogyba és Halastóra jártam kerékpáron hitoktatni. Váratlanul ért, amikor a Vasvármegyében A körmendi lélekkufár címen támadás indult ellenem. Táviratilag idéztek Budapestre, az Állami Egyházügyi Hivatal központjába. Valami sajátos nyugalom töltött el, amikor kérdeztek, de végül nem találtak felforgató egyénnek. A kongruámat, a kápláni 300 forintomat azonban megvonták. A hívek láttak el mindennel.

- Trianon után a szülőföldem Csehszlovákiához került, bár mindig, korábban is színtiszta magyar település volt. A körülötte lévő községekben is magyarok laktak. A földbirtokosok majorjaiban telepes községeket hoztak létre, szlovák-morva telepeseket hoztak oda. Részükre vasárnaponta egy szlovák nyelvű szentmisét mutatott be a plébánosunk. Akkor még egyenlő arányban lakták magyarok, németek és szlovákok Pozsonyt. Semmilyen afférra, nemzetiségek közötti villongásra nem emlékszem. Nem is volt. Emlékszem viszont öreg szlovákokra, akik visszasírták az Osztrák-Magyar Monarchiát, mert abban jobb volt az élet. Pozsonyban bárhol, a hivatalokban, üzletekben tudtak magyarul, és minden ellenérzés nélkül szólaltak meg, válaszoltak nyelvünkön. Meg sem fordult a fejemben, hogy bajom lehet, ha magyarul beszélek. Mindenki értette a nyelvet, készséges volt. Arra is emlékszem: a nagy áruházakban magyar nótákat játszottak a gramofonok. Amikor a nagypolitika úgy alakult, hogy felmerült komolyan a trianoni határ revíziójának gondolata, annak nagyon örültek a felvidéki magyarok. Vonattal jártam Pozsonyba a gimnáziumba. Emlékszem, a vonat ablakaira piros-fehér-zöld papírlapokat ragasztottak. A fehérbe az volt nyomtatva: Piros, fehér, zöld, Pozsony magyar föld . Másodikos voltam, amikor a ferences templomból kijövő magyar hívek tüntetni kezdtek a felvidéki magyar területek visszacsatolásáért. Október egyik napján osztályunkba bejött egy nyolcadikos diák, s felszólított bennünket: menjünk haza, addig ne jöjjünk iskolába, amíg a nagyhatalmak nem döntenek Pozsony sorsáról. Matematika óra volt, az utolsó, amit a pozsonyi gimnáziumban töltöttem.

A bécsi döntés nyomán szülőfalum visszakerült Magyarországhoz. A falu díszkapuval várta ünnepélyesen, nagy lelkesedéssel a magyar katonákat. 1938-1945 között újra magyarok voltunk. A karácsonyi szünet után mi, csallóközi és a mátyusföldi diákok két gimnáziumban folytathattuk a tanulást: Szencen és Dunaszerdahelyen. Én Dunaszerdahelyre jártam.

- Mikor határozta el, hogy pap, ferences szerzetes lesz?

- 9 éves koromtól rendszeresen ministráltam. Nagyon szerettem. Akkor még latin nyelvű misék voltak. Kisgyermekként gyakran nyaraltam nagyszüleimnél Csallóköztárnokon, ahol a ferences atyák gyakori vendégek voltak. Megbámultam, meg is ismertem őket. Anyai nagybátyám, Tóth Ferenc Nagyszombatban ferences teológus volt, s az 1938-as fel- vidéki visszacsatolás után átvételét kérte a magyar Mariánus Provinciába. Tanulmányait Szombathelyen folytatta. Egy idő után belülről éreztem: pap szeretnék lenni. Nagybátyám első miséje után, befejezvén a negyedik gimnáziumi évet, kérelmet nyújtottam be, felvételemet kértem a ferences rendbe. A búcsúszentlászlói novíciátusba vettek fel. A 12 fejezetből álló latin regulát szó szerint meg kellett tanulnunk. Ezután a latinnal nem is volt gondunk. A gimnáziumot már szerzetesként végeztem, nem a kollégium- ban, hanem kolostorban laktam. A szerzetesi napirend abból állt, hogy reggel 5-kor keltünk, a kóruson végeztük a reggeli imát, elmélkedést és a közös zsolozsmát, részt vettünk szentmisén. Sokat fociztunk. Bent voltam az iskolai válogatottban. Elképzelheti, milyen jól néztünk ki: a tonzúránkat cserkésznyakkendővel kötöttük be. Aztán Esztergomba kerültem. Emlékszem, az első éjszakámon bombatámadás érte a várost. A háborús időszak nagyon nehéz volt. Zsír, olaj, cukor nélküli ételeket kaptunk, korpás kenyéren éltünk. Mindig éhesek voltunk. 1946-ban érettségiztem, aztán kezdtem meg a teológiai tanulmányokat Szombathelyen.

- Milyennek látta az akkori Szombathelyt? Hogyan élte meg a kommunisták egyházellenességét? A szerzetesrendek feloszlatásának évében szentelték fel. Hogyan volt ez?

- 1946 nyarán a szombathelyi rendház ablakain, a kolostor kertjében még ott volt a háború pusztítása, láthatóak voltak a bombázás nyomai. Négy bombatölcsér. A városban még sok ház romosan állt, a székesegyház boltozata beomolva. A kommunisták 1948-as hatalomra jutása után a sajtóban rendszeressé vált az egyházak lejáratása, szervezeteinek bomlasztása. Amikor 1950-ben megérkezett Szombathelyre a hír, hogy az ország délvidéki kolostoraiból deportálták a szerzeteseket, az elöljáróság úgy döntött, a teológusokat hazaküldi. A rendházat akkor már a titkosrendőrség figyelte. Néhányan el tudtunk utazni, de három teológus társunk másnap akart. Éjszaka az ÁVO letartóztatta őket azzal a koholt váddal, hogy azért nem utaztak el, mert disszidálni akartak. A kistarcsai gyűjtőtáborba kerültek. Én szerettem volna a szüleimhez hazamenni Csehszlovákiába, de ez lehetetlen volt. Tóth Ferenc nagybátyámhoz mentem, aki Zalaudvarnokon volt plébános. Ebből a kis zalai faluból utaztam Szombathelyre. Készültem a papszentelésre. Bozsoky Lehelt és engemet - a szükséges tartományfőnöki iratokkal ellátva - Kovács Sándor megyés püspök az ő teológusai mellett szentelt pappá 1950. június 18-án a szombathelyi székesegyházban. A családból, a rokonaim közül senki sem lehetett ezen jelen. Ezek voltak a legvadabb rákosi idők. Az újmisémet is Zalaudvarnokon mutattam be. 1950. júliusában deportálták a szerzeteseket. A ferences rend vezetőségének kérésére a szombathelyi megyés püspök a saját teológusai közé vett fel, így kerültem a Budapesti Központi Szemináriumba. Ott a békepapi mozgalommal szembehelyezkedő nevelésben részesültünk. 1952-ben Körmenden lettem káplán. A püspökvárból gyakran felkeresett Kaposi György egyházügyi titkár, próbált beszervezni a békepapok közé. Hiába. Ministránsokkal foglalkoztam, Katafára, Halogyba és Halastóra jártam kerékpáron hitoktatni. Váratlanul ért, amikor a Vasvármegyében A körmendi lélekkufár címen támadás indult ellenem. Táviratilag idéztek Budapestre, az Állami Egyházügyi Hivatal központjába. Valami sajátos nyugalom töltött el, amikor kérdeztek, de végül nem találtak felforgató egyénnek. A kongruámat, a kápláni 300 forintomat azonban megvonták. A hívek láttak el mindennel.

A bécsi döntés nyomán szülőfalum visszakerült Magyarországhoz. A falu díszkapuval várta ünnepélyesen, nagy lelkesedéssel a magyar katonákat. 1938-1945 között újra magyarok voltunk. A karácsonyi szünet után mi, csallóközi és a mátyusföldi diákok két gimnáziumban folytathattuk a tanulást: Szencen és Dunaszerdahelyen. Én Dunaszerdahelyre jártam.

- Mikor határozta el, hogy pap, ferences szerzetes lesz?

- 9 éves koromtól rendszeresen ministráltam. Nagyon szerettem. Akkor még latin nyelvű misék voltak. Kisgyermekként gyakran nyaraltam nagyszüleimnél Csallóköztárnokon, ahol a ferences atyák gyakori vendégek voltak. Megbámultam, meg is ismertem őket. Anyai nagybátyám, Tóth Ferenc Nagyszombatban ferences teológus volt, s az 1938-as fel- vidéki visszacsatolás után átvételét kérte a magyar Mariánus Provinciába. Tanulmányait Szombathelyen folytatta. Egy idő után belülről éreztem: pap szeretnék lenni. Nagybátyám első miséje után, befejezvén a negyedik gimnáziumi évet, kérelmet nyújtottam be, felvételemet kértem a ferences rendbe. A búcsúszentlászlói novíciátusba vettek fel. A 12 fejezetből álló latin regulát szó szerint meg kellett tanulnunk. Ezután a latinnal nem is volt gondunk. A gimnáziumot már szerzetesként végeztem, nem a kollégium- ban, hanem kolostorban laktam. A szerzetesi napirend abból állt, hogy reggel 5-kor keltünk, a kóruson végeztük a reggeli imát, elmélkedést és a közös zsolozsmát, részt vettünk szentmisén. Sokat fociztunk. Bent voltam az iskolai válogatottban. Elképzelheti, milyen jól néztünk ki: a tonzúránkat cserkésznyakkendővel kötöttük be. Aztán Esztergomba kerültem. Emlékszem, az első éjszakámon bombatámadás érte a várost. A háborús időszak nagyon nehéz volt. Zsír, olaj, cukor nélküli ételeket kaptunk, korpás kenyéren éltünk. Mindig éhesek voltunk. 1946-ban érettségiztem, aztán kezdtem meg a teológiai tanulmányokat Szombathelyen.

- Milyennek látta az akkori Szombathelyt? Hogyan élte meg a kommunisták egyházellenességét? A szerzetesrendek feloszlatásának évében szentelték fel. Hogyan volt ez?

- 1946 nyarán a szombathelyi rendház ablakain, a kolostor kertjében még ott volt a háború pusztítása, láthatóak voltak a bombázás nyomai. Négy bombatölcsér. A városban még sok ház romosan állt, a székesegyház boltozata beomolva. A kommunisták 1948-as hatalomra jutása után a sajtóban rendszeressé vált az egyházak lejáratása, szervezeteinek bomlasztása. Amikor 1950-ben megérkezett Szombathelyre a hír, hogy az ország délvidéki kolostoraiból deportálták a szerzeteseket, az elöljáróság úgy döntött, a teológusokat hazaküldi. A rendházat akkor már a titkosrendőrség figyelte. Néhányan el tudtunk utazni, de három teológus társunk másnap akart. Éjszaka az ÁVO letartóztatta őket azzal a koholt váddal, hogy azért nem utaztak el, mert disszidálni akartak. A kistarcsai gyűjtőtáborba kerültek. Én szerettem volna a szüleimhez hazamenni Csehszlovákiába, de ez lehetetlen volt. Tóth Ferenc nagybátyámhoz mentem, aki Zalaudvarnokon volt plébános. Ebből a kis zalai faluból utaztam Szombathelyre. Készültem a papszentelésre. Bozsoky Lehelt és engemet - a szükséges tartományfőnöki iratokkal ellátva - Kovács Sándor megyés püspök az ő teológusai mellett szentelt pappá 1950. június 18-án a szombathelyi székesegyházban. A családból, a rokonaim közül senki sem lehetett ezen jelen. Ezek voltak a legvadabb rákosi idők. Az újmisémet is Zalaudvarnokon mutattam be. 1950. júliusában deportálták a szerzeteseket. A ferences rend vezetőségének kérésére a szombathelyi megyés püspök a saját teológusai közé vett fel, így kerültem a Budapesti Központi Szemináriumba. Ott a békepapi mozgalommal szembehelyezkedő nevelésben részesültünk. 1952-ben Körmenden lettem káplán. A püspökvárból gyakran felkeresett Kaposi György egyházügyi titkár, próbált beszervezni a békepapok közé. Hiába. Ministránsokkal foglalkoztam, Katafára, Halogyba és Halastóra jártam kerékpáron hitoktatni. Váratlanul ért, amikor a Vasvármegyében A körmendi lélekkufár címen támadás indult ellenem. Táviratilag idéztek Budapestre, az Állami Egyházügyi Hivatal központjába. Valami sajátos nyugalom töltött el, amikor kérdeztek, de végül nem találtak felforgató egyénnek. A kongruámat, a kápláni 300 forintomat azonban megvonták. A hívek láttak el mindennel.

A bécsi döntés nyomán szülőfalum visszakerült Magyarországhoz. A falu díszkapuval várta ünnepélyesen, nagy lelkesedéssel a magyar katonákat. 1938-1945 között újra magyarok voltunk. A karácsonyi szünet után mi, csallóközi és a mátyusföldi diákok két gimnáziumban folytathattuk a tanulást: Szencen és Dunaszerdahelyen. Én Dunaszerdahelyre jártam.

- Mikor határozta el, hogy pap, ferences szerzetes lesz?

- 9 éves koromtól rendszeresen ministráltam. Nagyon szerettem. Akkor még latin nyelvű misék voltak. Kisgyermekként gyakran nyaraltam nagyszüleimnél Csallóköztárnokon, ahol a ferences atyák gyakori vendégek voltak. Megbámultam, meg is ismertem őket. Anyai nagybátyám, Tóth Ferenc Nagyszombatban ferences teológus volt, s az 1938-as fel- vidéki visszacsatolás után átvételét kérte a magyar Mariánus Provinciába. Tanulmányait Szombathelyen folytatta. Egy idő után belülről éreztem: pap szeretnék lenni. Nagybátyám első miséje után, befejezvén a negyedik gimnáziumi évet, kérelmet nyújtottam be, felvételemet kértem a ferences rendbe. A búcsúszentlászlói novíciátusba vettek fel. A 12 fejezetből álló latin regulát szó szerint meg kellett tanulnunk. Ezután a latinnal nem is volt gondunk. A gimnáziumot már szerzetesként végeztem, nem a kollégium- ban, hanem kolostorban laktam. A szerzetesi napirend abból állt, hogy reggel 5-kor keltünk, a kóruson végeztük a reggeli imát, elmélkedést és a közös zsolozsmát, részt vettünk szentmisén. Sokat fociztunk. Bent voltam az iskolai válogatottban. Elképzelheti, milyen jól néztünk ki: a tonzúránkat cserkésznyakkendővel kötöttük be. Aztán Esztergomba kerültem. Emlékszem, az első éjszakámon bombatámadás érte a várost. A háborús időszak nagyon nehéz volt. Zsír, olaj, cukor nélküli ételeket kaptunk, korpás kenyéren éltünk. Mindig éhesek voltunk. 1946-ban érettségiztem, aztán kezdtem meg a teológiai tanulmányokat Szombathelyen.

- Milyennek látta az akkori Szombathelyt? Hogyan élte meg a kommunisták egyházellenességét? A szerzetesrendek feloszlatásának évében szentelték fel. Hogyan volt ez?

- 1946 nyarán a szombathelyi rendház ablakain, a kolostor kertjében még ott volt a háború pusztítása, láthatóak voltak a bombázás nyomai. Négy bombatölcsér. A városban még sok ház romosan állt, a székesegyház boltozata beomolva. A kommunisták 1948-as hatalomra jutása után a sajtóban rendszeressé vált az egyházak lejáratása, szervezeteinek bomlasztása. Amikor 1950-ben megérkezett Szombathelyre a hír, hogy az ország délvidéki kolostoraiból deportálták a szerzeteseket, az elöljáróság úgy döntött, a teológusokat hazaküldi. A rendházat akkor már a titkosrendőrség figyelte. Néhányan el tudtunk utazni, de három teológus társunk másnap akart. Éjszaka az ÁVO letartóztatta őket azzal a koholt váddal, hogy azért nem utaztak el, mert disszidálni akartak. A kistarcsai gyűjtőtáborba kerültek. Én szerettem volna a szüleimhez hazamenni Csehszlovákiába, de ez lehetetlen volt. Tóth Ferenc nagybátyámhoz mentem, aki Zalaudvarnokon volt plébános. Ebből a kis zalai faluból utaztam Szombathelyre. Készültem a papszentelésre. Bozsoky Lehelt és engemet - a szükséges tartományfőnöki iratokkal ellátva - Kovács Sándor megyés püspök az ő teológusai mellett szentelt pappá 1950. június 18-án a szombathelyi székesegyházban. A családból, a rokonaim közül senki sem lehetett ezen jelen. Ezek voltak a legvadabb rákosi idők. Az újmisémet is Zalaudvarnokon mutattam be. 1950. júliusában deportálták a szerzeteseket. A ferences rend vezetőségének kérésére a szombathelyi megyés püspök a saját teológusai közé vett fel, így kerültem a Budapesti Központi Szemináriumba. Ott a békepapi mozgalommal szembehelyezkedő nevelésben részesültünk. 1952-ben Körmenden lettem káplán. A püspökvárból gyakran felkeresett Kaposi György egyházügyi titkár, próbált beszervezni a békepapok közé. Hiába. Ministránsokkal foglalkoztam, Katafára, Halogyba és Halastóra jártam kerékpáron hitoktatni. Váratlanul ért, amikor a Vasvármegyében A körmendi lélekkufár címen támadás indult ellenem. Táviratilag idéztek Budapestre, az Állami Egyházügyi Hivatal központjába. Valami sajátos nyugalom töltött el, amikor kérdeztek, de végül nem találtak felforgató egyénnek. A kongruámat, a kápláni 300 forintomat azonban megvonták. A hívek láttak el mindennel.

- Mikor határozta el, hogy pap, ferences szerzetes lesz?

- 9 éves koromtól rendszeresen ministráltam. Nagyon szerettem. Akkor még latin nyelvű misék voltak. Kisgyermekként gyakran nyaraltam nagyszüleimnél Csallóköztárnokon, ahol a ferences atyák gyakori vendégek voltak. Megbámultam, meg is ismertem őket. Anyai nagybátyám, Tóth Ferenc Nagyszombatban ferences teológus volt, s az 1938-as fel- vidéki visszacsatolás után átvételét kérte a magyar Mariánus Provinciába. Tanulmányait Szombathelyen folytatta. Egy idő után belülről éreztem: pap szeretnék lenni. Nagybátyám első miséje után, befejezvén a negyedik gimnáziumi évet, kérelmet nyújtottam be, felvételemet kértem a ferences rendbe. A búcsúszentlászlói novíciátusba vettek fel. A 12 fejezetből álló latin regulát szó szerint meg kellett tanulnunk. Ezután a latinnal nem is volt gondunk. A gimnáziumot már szerzetesként végeztem, nem a kollégium- ban, hanem kolostorban laktam. A szerzetesi napirend abból állt, hogy reggel 5-kor keltünk, a kóruson végeztük a reggeli imát, elmélkedést és a közös zsolozsmát, részt vettünk szentmisén. Sokat fociztunk. Bent voltam az iskolai válogatottban. Elképzelheti, milyen jól néztünk ki: a tonzúránkat cserkésznyakkendővel kötöttük be. Aztán Esztergomba kerültem. Emlékszem, az első éjszakámon bombatámadás érte a várost. A háborús időszak nagyon nehéz volt. Zsír, olaj, cukor nélküli ételeket kaptunk, korpás kenyéren éltünk. Mindig éhesek voltunk. 1946-ban érettségiztem, aztán kezdtem meg a teológiai tanulmányokat Szombathelyen.

- Milyennek látta az akkori Szombathelyt? Hogyan élte meg a kommunisták egyházellenességét? A szerzetesrendek feloszlatásának évében szentelték fel. Hogyan volt ez?

- 1946 nyarán a szombathelyi rendház ablakain, a kolostor kertjében még ott volt a háború pusztítása, láthatóak voltak a bombázás nyomai. Négy bombatölcsér. A városban még sok ház romosan állt, a székesegyház boltozata beomolva. A kommunisták 1948-as hatalomra jutása után a sajtóban rendszeressé vált az egyházak lejáratása, szervezeteinek bomlasztása. Amikor 1950-ben megérkezett Szombathelyre a hír, hogy az ország délvidéki kolostoraiból deportálták a szerzeteseket, az elöljáróság úgy döntött, a teológusokat hazaküldi. A rendházat akkor már a titkosrendőrség figyelte. Néhányan el tudtunk utazni, de három teológus társunk másnap akart. Éjszaka az ÁVO letartóztatta őket azzal a koholt váddal, hogy azért nem utaztak el, mert disszidálni akartak. A kistarcsai gyűjtőtáborba kerültek. Én szerettem volna a szüleimhez hazamenni Csehszlovákiába, de ez lehetetlen volt. Tóth Ferenc nagybátyámhoz mentem, aki Zalaudvarnokon volt plébános. Ebből a kis zalai faluból utaztam Szombathelyre. Készültem a papszentelésre. Bozsoky Lehelt és engemet - a szükséges tartományfőnöki iratokkal ellátva - Kovács Sándor megyés püspök az ő teológusai mellett szentelt pappá 1950. június 18-án a szombathelyi székesegyházban. A családból, a rokonaim közül senki sem lehetett ezen jelen. Ezek voltak a legvadabb rákosi idők. Az újmisémet is Zalaudvarnokon mutattam be. 1950. júliusában deportálták a szerzeteseket. A ferences rend vezetőségének kérésére a szombathelyi megyés püspök a saját teológusai közé vett fel, így kerültem a Budapesti Központi Szemináriumba. Ott a békepapi mozgalommal szembehelyezkedő nevelésben részesültünk. 1952-ben Körmenden lettem káplán. A püspökvárból gyakran felkeresett Kaposi György egyházügyi titkár, próbált beszervezni a békepapok közé. Hiába. Ministránsokkal foglalkoztam, Katafára, Halogyba és Halastóra jártam kerékpáron hitoktatni. Váratlanul ért, amikor a Vasvármegyében A körmendi lélekkufár címen támadás indult ellenem. Táviratilag idéztek Budapestre, az Állami Egyházügyi Hivatal központjába. Valami sajátos nyugalom töltött el, amikor kérdeztek, de végül nem találtak felforgató egyénnek. A kongruámat, a kápláni 300 forintomat azonban megvonták. A hívek láttak el mindennel.

- Mikor határozta el, hogy pap, ferences szerzetes lesz?

- 9 éves koromtól rendszeresen ministráltam. Nagyon szerettem. Akkor még latin nyelvű misék voltak. Kisgyermekként gyakran nyaraltam nagyszüleimnél Csallóköztárnokon, ahol a ferences atyák gyakori vendégek voltak. Megbámultam, meg is ismertem őket. Anyai nagybátyám, Tóth Ferenc Nagyszombatban ferences teológus volt, s az 1938-as fel- vidéki visszacsatolás után átvételét kérte a magyar Mariánus Provinciába. Tanulmányait Szombathelyen folytatta. Egy idő után belülről éreztem: pap szeretnék lenni. Nagybátyám első miséje után, befejezvén a negyedik gimnáziumi évet, kérelmet nyújtottam be, felvételemet kértem a ferences rendbe. A búcsúszentlászlói novíciátusba vettek fel. A 12 fejezetből álló latin regulát szó szerint meg kellett tanulnunk. Ezután a latinnal nem is volt gondunk. A gimnáziumot már szerzetesként végeztem, nem a kollégium- ban, hanem kolostorban laktam. A szerzetesi napirend abból állt, hogy reggel 5-kor keltünk, a kóruson végeztük a reggeli imát, elmélkedést és a közös zsolozsmát, részt vettünk szentmisén. Sokat fociztunk. Bent voltam az iskolai válogatottban. Elképzelheti, milyen jól néztünk ki: a tonzúránkat cserkésznyakkendővel kötöttük be. Aztán Esztergomba kerültem. Emlékszem, az első éjszakámon bombatámadás érte a várost. A háborús időszak nagyon nehéz volt. Zsír, olaj, cukor nélküli ételeket kaptunk, korpás kenyéren éltünk. Mindig éhesek voltunk. 1946-ban érettségiztem, aztán kezdtem meg a teológiai tanulmányokat Szombathelyen.

- Milyennek látta az akkori Szombathelyt? Hogyan élte meg a kommunisták egyházellenességét? A szerzetesrendek feloszlatásának évében szentelték fel. Hogyan volt ez?

- 1946 nyarán a szombathelyi rendház ablakain, a kolostor kertjében még ott volt a háború pusztítása, láthatóak voltak a bombázás nyomai. Négy bombatölcsér. A városban még sok ház romosan állt, a székesegyház boltozata beomolva. A kommunisták 1948-as hatalomra jutása után a sajtóban rendszeressé vált az egyházak lejáratása, szervezeteinek bomlasztása. Amikor 1950-ben megérkezett Szombathelyre a hír, hogy az ország délvidéki kolostoraiból deportálták a szerzeteseket, az elöljáróság úgy döntött, a teológusokat hazaküldi. A rendházat akkor már a titkosrendőrség figyelte. Néhányan el tudtunk utazni, de három teológus társunk másnap akart. Éjszaka az ÁVO letartóztatta őket azzal a koholt váddal, hogy azért nem utaztak el, mert disszidálni akartak. A kistarcsai gyűjtőtáborba kerültek. Én szerettem volna a szüleimhez hazamenni Csehszlovákiába, de ez lehetetlen volt. Tóth Ferenc nagybátyámhoz mentem, aki Zalaudvarnokon volt plébános. Ebből a kis zalai faluból utaztam Szombathelyre. Készültem a papszentelésre. Bozsoky Lehelt és engemet - a szükséges tartományfőnöki iratokkal ellátva - Kovács Sándor megyés püspök az ő teológusai mellett szentelt pappá 1950. június 18-án a szombathelyi székesegyházban. A családból, a rokonaim közül senki sem lehetett ezen jelen. Ezek voltak a legvadabb rákosi idők. Az újmisémet is Zalaudvarnokon mutattam be. 1950. júliusában deportálták a szerzeteseket. A ferences rend vezetőségének kérésére a szombathelyi megyés püspök a saját teológusai közé vett fel, így kerültem a Budapesti Központi Szemináriumba. Ott a békepapi mozgalommal szembehelyezkedő nevelésben részesültünk. 1952-ben Körmenden lettem káplán. A püspökvárból gyakran felkeresett Kaposi György egyházügyi titkár, próbált beszervezni a békepapok közé. Hiába. Ministránsokkal foglalkoztam, Katafára, Halogyba és Halastóra jártam kerékpáron hitoktatni. Váratlanul ért, amikor a Vasvármegyében A körmendi lélekkufár címen támadás indult ellenem. Táviratilag idéztek Budapestre, az Állami Egyházügyi Hivatal központjába. Valami sajátos nyugalom töltött el, amikor kérdeztek, de végül nem találtak