Fűkaszáláshoz nem kell paróka

A barátaihoz készül egy közeli kisvárosba – meséli – nem látta őket vagy másfél évtizede, mert mostanáig New Yorkban élt. Aztán egykettőre az is kiderül, hogy Brooklynt, Manhattant, Queens-et egy öreg falusi parasztházra cserélte, aminek nagy kertje van, ahol veteményezhet kedvére. Az istállókban kecskéket tart, tejükből kézműves szappant készít, amit az interneten tanult – derül ki, és akkor már nem tudom megállni, hogy mielőtt leszáll a vonatról, elkérjem a telefonszámát. Muszáj megtudnom, miért boldogabb az ember egy Kapucsínó nevű kecske, és annak jó néhány társa közelében, mint, mondjuk, a manhattani magyar klub szakácsaként. Tanyára szeretett volna költözni – mentegetőzik, amikor már a bútorokkal zsúfolt kicsiny szobában ülünk, ahol túl sok mindennek kellett ideiglenesen helyet szorítani, lévén, hogy az öreg ház utcai frontjának falai repedeznek, azokat még föl kell újítani – de a gyerekei nem engedték. Egyedül élő nő ne menjen tanyára, mondták neki, az már itthon is túl veszélyes. Így aztán elkezdett házakat keresni, amiről kiderült, hogy valóságos regénybe illő folyamat, és már épp kezdte elveszíteni a reményt, amikor rábukkant erre a kis épületre. Amiről nem túl sok jót lehetett elmondani már akkor sem, s noha azóta jócskán költött már rá, még mindig bőven van mit változtatni rajta. Mégis, azonnal rátört egy érzés, amit egy szóban lehetett csak kifejezni: „hazaértem.” Pedig inkább városi lánynak tartotta magát mindig, mint vidékinek – folytatódik a történet, amelyben hol előre, hol visszafelé mendegélünk. És hamarosan ott tartunk, hogy két fia született, és éppen egy kórház konyháján szakácskodott, havi tizenegyezer forintért, amikor úgy gondolta, hogy ez nem mehet így tovább. Boldogulni szeretett volna, de tizenegyezer forintból a ›90-es évek végén se lehetett, így aztán elment egy olaszországi fácánfarmra, magyar idénymunkások mellé, szakácsnak. Amikor ott lejárt a szerződés, megpróbált hajón elhelyezkedni szakácsként. De mert semmilyen nyelven nem beszélt, ez nem sikerült. A fia bukkant rá egy hirdetési újságban a másik lehetőségre: New Yorkba keresett egy család házvezetőnőt, bentlakásra. Ő pedig összecsomagolt, és ment, nem volt min gondolkodni.

Ezen az első helyen nagyon sokat sírtam- meséli, és bár beavat a részletekbe is, kéri, ezekről inkább ne beszéljünk, túlságosan fájdalmasak. Aztán amúgy is következett egyik hely a másik után, hol takarított, hol házvezetőnő volt, hol öregeket gondozott. Hol jól ment a sora, hol rosszabbul, de a megélhetésnek azt a libikókaként hullámzó, nehezen elviselhető bizonytalanságát, amit itthon túlságosan jól ismert, azt kint nem kellett újraélnie. Mindig futotta lakbérre , rezsire, metróbérletre, tartalékolni is tudott. És utazott, utazott, utazott. Akadtak akik kuporgattak, hogy majd hazatérve valóra válthassák nagyszabású elképzeléseiket. Ő nem akart hazajönni- meséli – meg akart ismerni a világ számára elérhető részéből mindent. Keresztül-kasul bebarangolta Amerikát. Csordultig van az életének emlékezésre rendelt része látvánnyal és történetekkel. Sosem egyedül utazott, mindig társaságban. A magyarok nagyon értik a társaséletet odakint is – avat be – szeretnek mulatni, és hát megfeledkezni magukról, bizony azt is. Egész héten húzzák az igát, aztán hétvégén jöhet az ereszd el a hajamat. A nők különösen kiábrándítóan festenek ilyenkor – avat be visszafogott hangon, szinte szégyenkezve – mert azt ugyan hamar megtanulják odaát, hogy fiatalnak kell látszani mindenáron. Bevallja, neki is tucatnyi parókája van, mert még egy öregek otthonában sem ildomos frizura nélkül mutatkozni – de azt már nem veszik észre, hogy negyvenen, pláne ötvenen túl iszonyatos tud lenni egy mély dekoltázs, vagy egy ujjatlan blúzcsoda egy löttyedt karon... Ha aztán mindez alkoholmámorral is társul, arról jobb nem beszélni. Úgyhogy ennek további részleteit már nem is emlegetjük.

Aztán egyszer csak – épp egy századik éve felé araszoló lengyel öregurat ápolt – rátört az érzés: elég volt. Tizenöt év elég volt ebből. Itt az ideje hazamenni. A házasságát ugyan évekkel ezelőtt felfalta a távolság, de itthon a fiai már családot alapítottak, és hazavárták. Most ők segítenek neki, hogy otthont teremtsen maga köré. Istállókat, ólakat építettek, kecskék, gidák bóklásznak a kerítések mögött, tyúkok kapirgálnak, a szénatartóban frissen kaszált füvet szárogat a nap. Ő maga hajnalonként egy közeli, gazdátlan telekre jár kaszálni , és oda aztán nem kell paróka. Megtanult kecskét fejni. Elkészült az első adag kézműves szappan is, ami ugyan még nem lett tökéletes, de nem baj, van még ideje gyakorolni. Kint maradt barátaival interneten tartja a kapcsolatot. Némelyiküket sajnálja, de nem bánta meg a kint töltött időt. Úgy érzi, egészen más ember lett közben. Most attól is boldog, hogy sikerült eltalálnia ültetéskor a koktélparadicsomok ideális számarányát. Tavaly még hetven tővel ültetett, pedig kevesebb is bőven elég.

Ami abból a másik világból hiányzik, az a lezserség, az elengedettség képessége. Itt az utcák vasárnap is üresek, mintha nem lenne elég ember. És az a kevés, aki van, az se bírja elviselni a másikat. Itt ökölbe szorított kézzel élnek- így érzékeli.

Őt ugyan körbelengi még a New York-i világban szerzett anyagi biztonság illúziója, de néha már muszáj arra gondolnia, kitart-e a tartaléka addig, amíg jövedelmező lesz a gazdasága. És 64 évesen talán – reménykedik-majd nyugdíjba is mehet.