Jelek

Ha felnéz, fehér plafon tekint vissza rá neoncső szemeivel. És ő nézi-nézi hosszú perceken át tágra nyílt szemekkel. Néha valami vagy valaki kettejük közé hajol és ő egy ideig nem látja a plafont. Néha pedig valaki felemeli az ágyból és elviszi valahová, ahol valaki várja. Mindig ugyanaz a valaki. Vele sokkal jobb, mint a plafonnal. De hamarosan vissza kell térnie az ágyba és újra várni az indulás pillanatát. A teremben sokszor sírás zaja töri meg a nem létező csendet. Sírás és visítás – ezt a két hangot hallják leggyakrabban a zöld-fehér falak konnektor-fülei. Az öreg plafon pislákoló szemeivel mindig ugyanazt a nyolc kiságyat látja. De mégsem olyan egyhangú a látvány, hiszen az ágyak lakói gyakran váltják egymást. Hétről-hétre újabb és újabb kis emberkék rugdalóznak néha visítozva a rácsok között. Nagyon hasonlítanak egymásra, az öreg plafon unatkozna is, ha nem talált volna ki még évekkel ezelőtt egy játékot. Egyik nap észrevette, hogy minden kis emberke csuklóján van egy fehér karszalag, mely alapján meg lehet különböztetni őket. Így az öreg plafon mindig tudja, ha valakit elvittek vagy visszahoztak és azt is, ha új jövevény érkezik. Titokban van egy kedvence is, méghozzá az a kis fiúcska ott a sarokban, aki mindig őt nézi csodálkozó tekintettel. Neki is van csuklópántja. Egyszer látta, hogy mi van ráírva. 1978/80. Egy jel. Élete első jele.

Holdacska, kisautó, maci, kutya, bohóc. Megkezdődik a jelek támadása. Mindenkinek van, neki és az összes vele egykorú barátjának. Ez az óvoda törvénye. S innentől kezdve már nincs megállás. Jelek árasztják el életünk minden percét. Jelölnek, figyelmeztetnek, tiltanak és megengednek. A jelek uralma alatt élünk. Átmehetünk az úttesten, de csak akkor, ha ezt egy jel megengedi. Ha egy másik jelet látunk, akkor állva kell maradni és várni. Lehet, hogy sietnénk, rohannánk valahová, mégis ott kell állnunk, míg a megfelelő jel fel nem villan. Nincs értelme a könyörgő és sürgető szavaknak, a jelek türelmesek és könyörtelenek. Nem fordulhatunk balra, mert megtiltotta egy jel, nem állhatunk meg, nem szállhatunk fel vagy le, s ha felszállunk, akkor szükségünk van egy jelre, mellyel elláthatjuk jegyünket, különben büntetés fenyeget, ha egy olyan emberrel találkozunk, aki piros jelet hord a karján.

A jel: néha hatalom, néha átok. Akár ugyanaz a jel is, ha más színe van. Ha vörös: hatalom, ha sárga: átok. Ha jobban belegondolunk, irtóznunk kellene a jelektől, hiszen minden percünkben velünk vannak, elárasztják életünket és egyre több és több lesz belőlük. De nem. Mi imádjuk a jeleket. Fizetünk értük, másokat tönkreteszünk, megnyomorítunk csak, hogy magunkra akaszthassunk egy újabb jelet. A jelek irányítanak minket. Képtelenek vagyunk létezni nélkülük: ha vásárolni megyünk, jelek alapján választunk, jelek alapján közlekedünk, jelek alapján indítunk el egy magnót és még WC-re se tudunk elmenni anélkül, hogy ismernénk bizonyos jeleket. Elhisszük, hogy az fog történni, ami meg van írva az égi jelekben, utunkon pedig földi jelek irányítanak.

A jelek alapján mindent tudni vélünk a másik, vadidegen emberről anélkül, hogy akár csak egy szót is váltottunk volna vele. Ha sok jó jel van a bizonyítványában, akkor ő okos, értelmes és talpraesett. Mindezt néhány jel árulta el nekünk. Más jelekből megtudhatjuk, hová tartozik az illető, melyik csoporthoz és messzemenő következtetéseket vonhatunk le mindebből. Próbáljunk meg néhány órára megfeledkezni a jelekről és szórakozással tölteni szabadidőnket! Ha kinyitunk egy könyvet, máris rengeteg jelet találunk benne: földrajzkönyvben zászlókat, történelemkönyvben félholdat, énekkönyvben hangjelöléseket, szövegkönyvben írásjeleket. Kapcsoljuk be a tévét és rögtön elárasztanak a jelek: tudjuk, mikor következik reklám és tudjuk, melyik filmet hány éves kortól nézhetjük. Menjünk ki az állatkertbe és a jelek meg fogják mutatni, melyik állatot nem szabad etetni. Üljünk be a moziba, ha egy egészen apró jelből meg szeretnénk tudni, hogy mikor cserélik a filmtekercset. A színházi szünet után hangjel adja tudtunkra, hogy következik a második felvonás. Hát még itt is? Mindig? Állandóan? Egyre több és több? Egyre durvábban terelnek az úton? Igen. Ennyi. És mi mégis újabb jeleket várunk. Jeleket, melyek megengedik azt, amit más jelek megtiltanak. Hatalmas antennákat építünk, hogy jeleket fogjunk az égből. Megőrülnénk jelek nélkül. Akkor érezzük jól magunkat, ha dőzsölhetünk bennük.Végül ismét a zöld – fehér szobában találjuk magunkat. Hiába láttunk oly sok jelet életünk során, nem sok minden változott: a zöld az zöld, a fehér az fehér, az öreg plafon ugyanúgy tekint le ránk a magasból, csak az ágyak lettek nagyobbak. Ugyanúgy, mint kiskorunkban, most is elvisznek valahová, de nem minden nap, csak egyszer, végleg. Valahová, ahol már nem érdekelnek a jelek, ez már nem a mi dolgunk, törődjenek velük fiaink, kiknek szemében mi is csak egy jel leszünk, melyet fából faragtak és egy földhalom végébe állítottak. Egy jel. Életünk utolsó jele.