A holnap elveszett

Ami elmúlt azon már segíteni, azt újra átélni nem lehet. A jövőnk, a holnapunk pedig bizonytalanabb mindennél. A mostot kell megragadnunk hatalmas erővel, s meg-, átélni mindazt, amit szeretnénk. Átélni a nevetést, a mosolyt, a viccet. Szívvel ölelve a másik embert, érzéssel megfogva szerettünk kezét, s lélekkel eltöltve együtt az időt. Nem a mobilt nyomkodva, a tabletet húzogatva, hanem egymásra koncentrálva. Legyinthetünk erre az egészre „ugyan, ráérünk arra még”, de valójában ez óriási tévedés. Mert a holnapban egyetlen biztos van: a bizonytalanság. A most percei tele vannak öröm forrásokkal, kihívásokkal. A ma pillanatai azok, amelyeket teljes beleéléssel kell magunkhoz ragadnunk. Amikor ezen, az adott percben való feltétel nélküli „élésről” gondolkodom, Lili jut eszembe, s úgy általában a kutyák. Azt hiszem ők, négy lábukkal, csóváló farkukkal jobb életviteli tanácsadók, mint bárki más. Meg kell próbálnunk utánozni őket. Hiszen miként léteznek szeretett kutyáink? A percben élnek, teljes odaadással, hálával mindenért, boldogan, hűségesen, szeretettel telve. Amikor szeretnek, akkor azt minden porcikájukkal sugározzák felénk. Nem csak kicsit, nem csak odabökve a másiknak némi érzelem-forgácsot, hanem százszázalékos beleéléssel.

Amikor dühösek, félnek, haragosak, akkor sem rejtik el, amit éreznek, hanem látható, érezhető, érzékelhető módon hozzák a tudtunkra falazás, hazugság és szépítés nélkül. Nincsenek allűrök, nincsenek álcák, csak az érzelmek mozaikjai csillognak a szemeikben. Nem gondolnak arra, hogy tegnap milyen bokrot nem pisiltek le, melyik kutyatársat nem kergették meg, s hogy „de finom lehetett” az a bokor aljában lapuló szendvics. Nem rágódnak a múlt csontján, de a jövő beláthatatlanságán sem lamentálnak. Egyszerűen csak élnek. Most. Ebben a percben. Ők a példák, mindannyiunk számára. Mert persze lehet egykori tetteken siránkozni, vagy épp csodálatos élményeket újra átélve elmerülni az emlékezés tengerében, de ezek lelki békénket csak veszélyeztetik. Lehet a jövő horizontját kémlelni, kutatni a még el sem jött órák rejtelmeit, de ekkor zombikká válunk, akik reflexiók nélkül lépegetnek előre, valamiféle délibáb nyomát követve. A most megragadása persze hihetetlenül nehéz, de ha sikerül, ha meg tudjuk tenni, ha képesek leszünk a jelenben kiteljesedni, akkor már nem fog annyira fájni, hogy a holnap nincs többé. Akkor már a múlt hegei sem szakadnak fel minden lépésünknél, s talán megértjük végre, hogy addig kell lélegzethez, szeretethez jutnunk, amíg lehet. Amíg van. Most, ebben a percben