Nem az autistával van baj, hanem a társadalommal – egy érintett édesanya most leírta, miért Szombathelyen van a megoldás

Tóth Zsuzsanna két egészséges gyermek, egy fiú és egy lány után 33 éves korában szülte meg a ma 26 esztendős Mátyást – illetve, ahogy még akkor hívták, Mátét. A könyv megírásának gondolata attól a pillanattól kezdve foglalkoztatja, amióta megkapta a diagnózist. A fiú három éves volt akkor.

Tóth Zsuzsanna és Kovács M. Mátyás

- Szinte örültem, amikor a gyermekemről megállapították, hogy autista. Egészen addig azt mondták, azért olyan, amilyen, mert elkényeztetem. Innentől kezdve már legalább tudtuk, hogy egy másik, nehezebb utat kell járnunk mindkettőnknek. Amíg kicsi volt, sokszor örültem, ha estére fizikailag épségben maradt. Mire visszaraktam a száz könyvet a polcra, amit lesöpört a szobában, addigra kiborította a húslevest a konyhában. A tanulás gyötrelem volt, a kisvárosi iskolában, ahova járt, csak a szellemi képességeit vették figyelembe. Már ekkor elhatároztam, hogy megírom a kálváriánkat: a sok meg nem értést, kudarcot, az autizmussal kapcsolatos tájékozatlanságot és az ellátó intézmények hiányát. Úgy gondoltam, el kell mondanom a többi autista gyereket nevelő szülőnek, hogy lássák, min mentünk keresztül, hogy a problémájukkal nincsenek egyedül.

A könyv mozaikokból, sok-sok hétköznapi esetből összeálló rendhagyó napló, ahogy a szerző mondja: az életünk. Megkapó őszinteséggel beszél a kudarcokról, a megaláztatásokról, a kiúttalanságról. A tipikus hozzáállás szerint az autista gyermek: kudarc. A szülő kudarca, mert nem hozza, amit elvárnak tőle, nem valósulnak meg általa a szülő álmai. Azonban Tóth Zsuzsa – 26 év elteltével – mindezt másképp látja.

- Az autista gyermek – érvel – lehetőség arra, hogy mindenki fejlődjön, aki csak kapcsolatban áll vele. Mellette megtanul az ember egy, a szokásostól eltérő látásmódot, türelmet, fegyelmet, hogy képes legyen kezelni az autista zizegését. Meg kell tanulni lecsendesedni, az ő pörgését nyugodtan figyelni, lecsendesíteni. Mióta vele élek, sokkal nyugodtabb, empatikusabb lettem. Csak ezzel a hozzáállással lehet neki is segíteni. Más emberekkel való kapcsolatomban is tudom hasznosítani a tanultakat. Mátyás csak a megértő, szeretetteljes hozzáállást értékeli. Vele szemben a hagyományos figyelmeztetési módok nem működnek. Ha érzi, hogy elvesztette a másik ember szeretetét, feszült lesz, letargiába zuhan, a rossz élmény beleég a tudatába, nem látja a kiutat.

Fotó: Holnap Háza, Tersztyánszky Krisztina

A könyv talán legizgalmasabb részei a Mátyástól származó gondolatok: iskolai fogalmazásai, édesanyjáról írt jellemzése, aranyköpései, önéletrajza. Mátyás tizennégy éves kora óta tudja magáról, hogy autista, hogy más, és tanulni szeretne. A szombathelyi lakóotthonba költözés hatalmas fejlődést hozott az életében. Megtanult édesanyjától távol élni, kéthetenként önállóan hazautazni. A Holnap Házában irodai munkákat lát el: fénymásol, gépel, internetezik. Társai szórakoztatására Matyi partikat rendez. Ha arra van szükség, dolgozik a kertben is, és az otthon töltött hétvégéken egyre kisebb szorongással ül be egy moziba, műsoros estre. Szívesen részt vesz autizmussal kapcsolatos rendezvényeken, szeretne sorstársainak segíteni.

Hepiendről azért nincs szó. Mátyásnak a lakóotthonban sincsenek barátai, és egyre inkább úgy érzi, olyan, mintha mindig ugyanazt az osztályt ismételné. Tovább szeretne lépni, de nincs hova. Növekszik a feszültség. Édesanyja, húsz év otthonlét után most végre dolgozik, 59 éves, a nyugdíjig hátra van még néhány éve. De számol azzal a lehetőséggel is, hogy lehet, Mátyást korábban haza kell vinnie.

- Számára fontos a nyugalom. Nem szeretném, hogy lerombolódjon az, ami a hosszú évek alatt felépült – zárja szavait az édesanya, azt is előrevetítve: ahogy a kettejük története, úgy a könyv is folytatódni fog.