Miről beszélnek egymás közt az állatok? - Jósa Judit elképzelte

A Szombathelyen élő írónő eddigi tíz kötete közül egy volt a Festett mesék, amelyben neves művészek – Dürer, Munkácsy, Goya – képeihez írt meséket. Ez az első állatmese gyűjteménye, valamennyi tanmese, öt év feletti gyerekeknek szól. Lehet lassú folyású vagy gyorsan pörgetett, de mindenképpen arra a hagyományra épít, ahogy szülők olvasnak esti mesét a gyerekeknek. Ez az anyanyelv tanulásának legjobb módja, észrevétlenül építi a szókincset, fejleszti a világ iránti fogékonyságot, megerősíti az együttléteket. Hagyományos és hagyományozandó értékeket közvetít a szülői szeretetről, a segítőkészségről, hogy nem bántjuk a kisebbet, hogy nem kívánunk rosszat másoknak, és vannak benne kevésbé tiszteletre méltó, de szeretettel elfogadható tulajdonságok: szószátyárság, hiúság, huncutság. Hogy miért állatmesék? Az első és az utolsó történet beszéli el, miként teljesítette az angyal egy százéves anyóka kívánságát, aki szeretett volna belehallgatni a madarak csivitelésébe, a kutyák ugatásába, a macskák nyávogásába, gyerekkori álma volt, hogy megérthesse, miről beszélgetnek egymással az állatok.

fotó: Merklin Tímea

Mi van akkor, ha egy rosszcsont kisfiú varázslat nélküli tejet iszik? Ki a legszebb és legokosabb a kecskeóvodában? Miért nem öltözött Hermina soha bundába? Ilyen kalandokról olvashatunk, és amint a szerzőtől megtudjuk, a húsz mese közül többnek a szereplői között – szeretettel beleszőve -  felbukkannak a családtagjai, ismerősei, akik könnyen magukra ismerhetnek, persze senki más nem tudja ki áll egy-egy szereplő mögött. Jósa Judit annyit mégis elárul, hogy lánya, Sári, aki ma már 23 éves, kiskorában nagyon félt a pókoktól, így született a Boróka meséje, amiben a pók nem bántja, hanem gyógyítja a kislányt. Csahos a család komondorja volt, Judit férje csakugyan a nagypapája teheneit legeltette gyermekkorában. Azt a mesét pedig, ami arról szól, hogy került az óra a kiskutya szájába, a Smidt Múzeum kutyája ihlette, amikor egyszer arra sétált.

Az írónő szereti a csendet, akkor alkot, amikor nincs otthon senki, a férje dolgozik, a gyerekek az iskolában vannak. Néha azonban ő is szereti kiengedni a hangját, az Oladi Szentháromság Vegyeskarban énekel.

- Leülök és elkezdek gondolkodni teljes csöndben. Mikor az első gondolat megszületik,  már írom, is, nem tervezem meg előre a történetet, hanem onnantól íródik magától. Persze van, amikor elakadok, akkor ugyanígy tovább. Végül mindig megszeretem a megszületett alakokat – meséli a szerző. - Nem véletlen, hogy szülő-gyerekmese a könyv lényege: 46 évesen sem gondolom másképp, ahogy fiatalabb koromban gondoltam: az én elsődleges feladatom, amiért születtem, az az, hogy gyermekeink legyenek, s azokat a lehető legnagyobb szeretetben neveljük fel. Természetesen érdekelnek más dolgok, és foglalkozom is azokkal, de ezt tekintem, ahogy mondani szokás, életfeladatomnak. Bár mesekönyv, azért csak beleloptam néhány találós kérdést és versikét, mert a ritmusossága miatt azokat szeretik a kisgyerekek. Igyekeztem minél több helyen humoros lenni, minthogy én magam is nagyon szeretek nevetni.

A mesékhez csodálatosan szép rajzok készültek, melyek érdekessége, hogy úgy profik, hogy nem profi illusztrátor készítette őket, hanem egy régészeti rajzoló, Kapiller Ferenc, aki a Savaria Múzeum munkatársa.

- Azokhoz a mesékhez rajzoltam, amelyekből számomra a saját családom arcai jöttek elő. Például Gáborkában és Bandikában azt rajzoltam meg, milyen lesz az én kisfiam, Bendegúz, ha akkora lesz, mint a meseszereplő. A feleségem a Hermina választása című meséből köszön vissza – meséli Kapiller Ferenc. - Volt, ahol saját magamat is felismertem egy-egy szereplőben, de nem árulom el, melyikben. Legyen elég annyi, hogy gyerekkoromban én is rajongtam Winnetou-ért, és az egyik mese indián történettel kezdődik.